Történelmi fontosságú döntés az Unitárius Egyházban – interjú ft. Kovács István unitárius püspökkel

2023. szeptember 29-én a Magyar Unitárius Egyház Főtanácsa Baróton ülésezett. Az egyházi jogszabályok módosítása között helyet kapott egy régóta belső polémiák tárgyát képező kérdés újragondolása. A Szervezeti és Működési Szabályzat 67. cikkelyéről van szó, amely az unitárius lelkészeknek mindeddig kötelező jelleggel előírta, hogy házastársuk csakis unitárius vallású lehet. Az egyházi elnökség módosító javaslatot terjesztett elő, amely a kötelező kitételt ajánlottra módosította, ám a helyszíni hosszas vita után a testület úgy szavazott, hogy a teljes cikkelyt töröljék el. Erről a kulcsfontosságú változásról beszélgettünk az egyház főpásztorával, ft. Kovács István püspökkel.

Mi az ominózus 67-es cikkely története, illetve egyházszervezeti szempontból a megváltoztatására vagy törlésére milyen szempontok szerint volt szükség?

A meglétére minden bizonnyal a mi egyháztörténelmünk, kisebbségi egyházi sorsunk, üldöztetésünk érthető magyarázattal szolgál. Ez a kisközösség, amely veszélyeztetve érezte a létét, ilyen szempontból is szerette volna bebiztosítani a megmaradását. A cikkely lényege, hogy az egyház elvárja, hogy papjai példaértékűen álljanak a közösség előtt, hogy családtagjaikkal együtt – természetesen – gyermekeik unitárius vallásban való neveltetésének kötelezettségével legyenek tagjai az egyháznak. Egyfajta példát szeretett volna elvárni a lelkészi családoktól a Szervezeti és Működési Szabályzat, ezért bizonyos fokig elképzelhetetlen volt az, hogy a lelkésznek ne legyen unitárius a felesége és a családja. Egy önfenntartási reflex vonatkozásában akár ez érthető is lenne egy közösség perspektívájából, de itt az igazi fontos kérdés az, hogy mégsem mehetünk szembe az unitárius alapértékeinkkel, ami a nyitottság és a tolerancia.

Amikor belekerült ez a cikkely a Szabályzatba, nem volt érezhető, hogy ez némiképpen szembemegy a Dávid Ferenc-i eszmeiséggel?

Tulajdonképpen bármennyire nyitottak legyünk, vannak helyzetek, amikor választani kell. Voltak olyan üldöztetéses periódusok, amikor lehet, hogy egy ilyen magatartás szembement volna a Dávid Ferenc-i eszmeiség legmagasabb szintjével, de a puszta lét, a megmaradás kényszere erőteljesebb parancsnak tűnt. Az üldöztetés pillanatában az az igazság, hogy a kisközösségek nem arról híresek, hogy szélesre tárják a kapuikat, hanem arról, hogy bezárkóznak, és őrzik az értékeiket.

Éppen annak az értékrendnek a jegyében és érdekében, aminek a szolgálatára csak így mutatkozott lehetőség az egyes történelmi periódusokban, így lehetett megőrizni azt, hogy az unitarizmus nyitott maradjon egy kevésbé toleráns környezetben. Itt persze az önellentmondás kérdése felmerül, és a 67-es cikkely korábban az Alaptörvényben is benne volt, szó szerint ugyanezzel a szöveggel, 1996-ban vagy 2002-ben, aztán 2012-ben, amikor különvált az Alaptörvény a Szervezeti és Működési Szabályzattól. Két szabályzat, amelyikből egyik az alkotmánya az egyházi működésnek, a másik pedig a részletekre lebontott törvényei. A tervezett működési szabályzatba is ugyanezzel a szöveggel bekerült.

Már akkor is voltak komoly ellenvetések, és igazából 2012-ben váltott ki egy komolyabb vitát ez a kérdés, amikor a 67-es számot kapta az újonnan létrehozott tervezett szabályzatban. Be kell vallanom férfiasan, hogy az akkori vitákban én is éppen a konzerválás oldalán voltam. Úgy éreztem, hogy védekezni kell, meg kell őrizni a lelkészi család homogenitását, az unitárius homogenitását.

Kiben, mikor merült fel az a kérdés, hogy egy lelkészi család esetében másként történhet mindez, amennyiben a családban van egy unitárius lelkész? Felmerült reálisan ez a fenyegetettség?

Felmerültek konkrét kérdések, amelyek arról szóltak, hogy lehetnek extrém helyzetek, amikor egy militáns, valamilyen neoprotestáns felekezetű lesz például a hitestárs, és tudjuk, hogy a misszió egyes felekezeteknél hangsúlyos, mondhatni erőszakos tud lenni, ami nálunk elképzelhetetlen magatartás. Ezek csak elméleti felvetések voltak, mert a lelkészeink józan belátása, hitbeli integritása stabil és megbízható. De előállt már például olyan helyzet, amikor egy unitárius lelkész egy szintén lelkésszel házasodott össze.

Egy ugyancsak protestáns felekezetű lelkésszel?

Igen, de az unitáriusok esetében és a többi protestánsok között eléggé kardinális teológiai különbségek vannak: például Jézus személyéről, a Szentháromság kérdéséről és az úrvacsoráról is.

Ezen a vitán szó se volt arról, hogy ez a cikkely előírná a lelkész számára a házastársi kapcsolat heteroszexuális jellegét. Ezt például hogyan kezelte mondjuk az a törvényhozó vagy az a szabálytevő, aki ezt a 67-es cikkelyt megszövegezte?

Amikor a 67-es cikkely megszövegeződött, fel sem merült ez a kérdés. Vagyis, akkor is felmerült, de nem volt akkora társadalmi relevanciája, mint ma. És nem volt annyira kiélezett, kemény kérdés sem, de azért sem merült fel, mert a lelkészek esetében is házasságról beszélünk. A lelkészek esetében nyilvánvalóan a házastársról van szó, és az azonos neműek és más nemi variációk esetében nem beszélhetünk házasságról, mert erről nem szól az unitárius rendtartás, liturgia.

Azért mindez valamelyest rendszerhibákra is rámutat, vagyis Dávid Ferenc sem gondolhatott mindenre.

De hogy is gondolhatott volna? Például eljöhet az az idő, amikor Pygmalion-szerelmek lesznek, és a mesterséges intelligenciával fognak házasságot kötni egyesek. Dávid Ferenc idejében egy meglehetősen kompakt keresztény Európában voltunk, ahol kevésbé voltak jelen más kultúrák.

Visszatérve tehát a 67-es cikkelyre, a szavazás előtti hosszú vita annak a jele volt, hogy sokakat mélyen foglalkoztatott ez a kitétele a szabályzatnak, és akkor személy szerint az első körben Ön sem a teljes cikkely törlését támogatta, hanem a vita végkifejlete után döntött úgy, hogy az eltörlés mellett voksol.

Igen, hogy egészen pontos legyek az én álláspontommal kapcsolatosan: továbbra is azt mondom, hogy az ideális eset az, amikor teljes harmónia van a lelkészi családban. Akkor is, amikor tíz évvel ezelőtt ellene szavaztam, az eltörlés ellen, akkor azzal magyaráztam magamnak, hogy minden egyes közösségnek megvan a joga, hogy önkonzerváló eszközöket, szabályozásokat fogalmazzon meg, amelyekre neki szüksége van, és aki nem akar ebbe beletartozni, nem akarja ezt vállalni, ne legyen lelkész. Amikor én ezeket így megfogalmaztam, akkor is az önkonzerválás reflexe benne volt, és most azt mondom, hogy bár meglátásomban ez az ideális, be kell látnom azt, hogy nem lehet ezt jogsértően tenni. Ott korrigáltam az álláspontomon, hogy úgy gondolom, hogy miközben ez az üdvös, ezt önkéntes módon kell elérni.

Alárendelve a lelkiismereti szabadságnak.

Pontosan. És ha ezt nem lehet, akkor nem szabad erőltetni, mert ez pontosan szembemegy a lelkiismereti szabadsággal. Ezért fogalmaztuk meg mi az elnökségben azt a változatot, ami a korábbi kötelezően elváró, előíró, megparancsoló változat helyett a lehetőleg elvárást támasztja, tehát azt mondja, hogy a lelkész családja lehetőleg legyen unitárius, ez megengedő, és ebben ott van egyrészt az elvárás, egyfajta irányelv is, de nem jogtipró módon, nem erőszakot elkövető módon.

Ha nem lehet, akkor lehetségessé teszi azt is, hogy nem unitáriusként működjön együtt a család adott esetben, mert erre is van példa, az élet ezt már bebizonyította. Amint azt az imént példának idéztem: akad olyan család, ahol éppen két különböző felekezetű lelkész a házastárs, két protestáns lelkész ebben az esetben. Annyira szépen együttműködtek, tiszteletben tudták tartani egymás hitét, hogy ez gyönyörű példája annak, hogy nem kell félni ettől. Sőt, ez egy kiemelkedő pozitív példa arra, hogy mennyire szépen lehet ezt a különbözőséget Erdélyben, a tolerancia földjén megélni.

A képen Kovács István, a Magyar Unitárius Egyház püspöke. Fotó: Kiss Gábor / MTI