A közel-keleti térség második világháború utáni történetének első nagyobb vízválasztóját a palesztinai konfliktus jelentette. A harmincas évek második felében egyértelművé vált, hogy az arab és a zsidó nacionalizmus szembenállásának kezelésére a mandátumjogokat gyakorló londoni kormánynak nincs megfelelő elgondolása. Az ellentétek egyik Achilles-sarka a zsidó bevándorlás volt, amelyet az 1939-es Fehér Könyv erősen korlátozott.
London az Egyesült Államok fokozott bevonásával a felelősség megosztására törekedett. Hivatalosan nem helyezte hatályon kívül a Fehér Könyvet, a bevándorlók számát továbbra is korlátozta, de gyakorta szemet hunyt az illegális bevándorlás felett. 1945 novemberében Emest Bevin brit külügyminiszter az alsóházban bejelentette, hogy közös angol-amerikai vizsgálóbizottságot állítanak fel a zsidó immigrációval és Palesztina jövőjével összefüggő kérdések tanulmányozására.
Az ún. Grady-Morrison bizottság 1946. július végén javasolta, hogy a brit hatóságok adjanak ki 100 ezer bevándorlási engedélyt a holokauszt borzalmait túlélt, hazájukból távozni kívánó európai zsidóknak. A mandátum helyébe az ajánlások kétnemzetiségű föderatív struktúra fokozatos kialakítását javasolták. Washington azonban idegenkedett a közvetlen katonai részvételtől. London így kénytelen volt egyedül cselekedni, olyan időpontban, amikor az általános palesztinai biztonsági helyzet - főképp a zsidó irreguláris szervezetek, a Menahem Begin vezette Nemzeti Katonai Szervezet (Irgun), és az Ábrahám Stern által létrehozott Izraeli Szabadságharcosok (Lehi), terrorakciói miatt - egyre romlott.
A brit munkáspárti kormány a konfliktusban érdekeltek részvételével szeptemberben Londonba kerekasztal-konferenciát hívott egybe a Grady-Morrison-terv megvitatására. Erre azonban sem a cionisták, sem a palesztinai arab nacionalisták nem küldték el képviselőiket. A decemberi bázeli cionista kongresszuson pedig a David Ben Gurion vezette centrum álláspontja győzedelmeskedett, amely a mandátumterület felosztását követelte.
1947 februárjában London a terület jövőjéről való döntést az ENSZ-re ruházta. Ekkorra már Palesztina maradt a régió egyetlen mandátumterülete. Az erőszakos cselekmények szélesedése miatt a világszervezet nagy fontosságot tulajdonított a mielőbbi rendezésnek. A Közgyűlés rendkívüli ülése életre hívta az Egyesült Nemzetek Palesztinai Különbizottságát (UNSCOP). A testület a közgyűlés szeptemberi ülésszaka elé két javaslatot terjesztett: egy kisebbségi indítványt, amely Jeruzsálem fővárossal föderatív palesztin állam létrehozását, és egy többségi javaslatot, mely a bibliai terület felosztását szorgalmazta. Az 1947. november 29-én elfogadott 181. határozat ez utóbbi indítványt támogatta.
A későbbi évtizedek eseményeit nagyban befolyásoló döntés a közel 28 ezer négyzetkilométert kitevő mandátumterületet nyolc részre osztotta: 3-3 körzetből 1948 októberéig egy zsidó, illetve egy arab államot akart létrehozni. Jaffa mint arab enkláve ékelődött volna a zsidó államba, Jeruzsálemet pedig tíz évre ENSZ-védnökség alá akarták helyezni.
A határozat ellentmondásos volt: további bevándorlásra számítva a zsidó államnak juttatták a mandátumterület 56 százalékát, de az itt élő, mintegy egymillió lakos közel 50 százalékát arabok, illetve beduinok tették volna ki, ami ellen a cionisták hevesén tiltakoztak. A tervezet biztonsági okokból a kb. 730 ezer lakossal létrejövő arab államban csak tízezer fős zsidó lakossággal számolt. A határozat fontosnak tartotta a két új állam gazdasági uniójának megteremtését, s előírta, hogy Nagy-Britannia katonai jelenlétét 1948. augusztus 1-jéig meg kell szüntetni.
Az ENSZ-szavazás napja legendásnak számít Izrael történetében: 600 ezren követték élőben a rádiók mellett a voksolás közvetítését, sokan számolták az igenek-nemek arányát. Egy, a múlt héten az izraeli tévében bemutatott dokumentumfilm szerint a szavazás nem számított előre eldöntöttnek, és az izraeli ENSZ-delegáltak is igen idegesek voltak. Szobáról szobára járva próbáltak minél több támogatót összeszedni, míg messziről elkerülték az angolokat, akiknek jelenléte szerintük törvénytelen volt, hiszen Palesztina ENSZ-mandátuma alatt ők uralták a területet.
Suzy Eban, az ország első ENSZ-nagykövete, Abba Eban felesége szerint a feszültség tapintható volt: mivel a szavazatok kétharmadára volt szükség, a kulcsot az jelentette, meggyőzik-e a franciákat, hogy az általuk uralt és befolyásolt országok mind Izraelre adják voksukat. A szavazás végül győzelmet hozott: 33:13 arányban, 10 tartózkodással nyertek. Az eredményt ezrek ünnepelték Jeruzsálem és Tel Aviv utcáin, bár a vezetők már az elkövetkező háborúra készültek - mondták el a filmben.
A felosztási határozatot az arab államok a december közepén közzétett hivatalos nyilatkozatban elutasították. A két etnikum fegyveres csoportjai közt már szinte az ENSZ-döntés másnapján összetűzések kezdődtek, a kivonás előtt álló brit erők ezekbe egyre kevésbé avatkoztak be. Az Irgun által 1948. április 9-én végrehajtott tömeggyilkos akció után eluralkodott pánik, s a folytatódó terrorakciók miatt az arab lakosság nagy számban kezdett menekülni a zsidó fennhatóság alá kerülő területekről. A zsidó telepesek ellen arab irreguláris csoportok hajtottak végre támadásokat.
Május 14-én Tel-Avivban deklarálták Izrael állam létrejöttét. Az új államot az USA és a Szovjetunió az elsők közt ismerte el. A függetlenségi nyilatkozat aláhúzta, hogy Izrael készen áll zsidó bevándorlók fogadására; ugyanakkor az új állam határait nem rögzítette. Az ideiglenes kormány első rendelete hatályon kívül helyezte az 1939-es Fehér Könyvet, s jogszerűnek ismerte el a korábbi években történt illegális bevándorlást.
Az ország szinte azonnal védekezésre kényszerült az arab országok támadásával szemben. A kétéves háborúban Izrael lakosságának 10 százaléka halt meg, ám a támadást visszaverték, majd az ország területét is kiterjesztették. Az 1949-es fegyverszünet határai az 1967-es háborúig érintetlenek maradtak, ám akkor Izrael hat nap alatt kezdett hódításokba.
November 29. a mai napig a szomorúság napja a palesztinok számára, míg május 14. a katasztrófa napja, mert hamarosan 700 ezer palesztinnak kellett elmenekülnie lakóhelyéről. Ma közel egymillió arab állampolgár él Izraelben, illetve további négymillióan élnek Ciszjordániában és a Gáza övezetben, és a szomszédos országokban több százezren várják menekülttáborokban a kérdés megoldását. Az elmúlt évtizedekben a rendezés igen lassan haladt, és lényegi előrelépés sem történt: bár többen próbáltak közvetíteni, az eredményt ma is szigorúan ellenőrzött határok, egy épülőbetonfal, a folyamatosan kiújuló háborúk és merényletek, illetve menekültek százezrei jelentik.
