A Transilvania nemzetközi filmfesztiválon (TIFF) bemutatott filmek közül több is a múlt egy-egy olyan szeletét veszi számba, amelyet korábban (értsd: a cenzúra korában) nem érinthetett.
A Lefejezett kakas, az idősebb rendező-generációhoz tartozó Radu Gabrea alkotása, először tekint végig egy romániai kisebbség már nagyjából befejezettnek tekinthető sorsán, a szászokén. És ez legfőbb érdeme. A filmben választott történelmi pillanat, Románia második világháborús szereplése, a németekkel való szövetség, keresztmetszetet nyújt egy kisebbségi létállapot ellentmondásairól: hová tartozik egy szász ebben a történelmi helyzetben, román-e vagy német, kérdezi. Ám a történet és a látásmód meglehetősen idealisztikus és óvatos, a háború előtti-közbeni sokszínű Erdély mint a népek paradicsomi együttélésének békés tája jelenik meg, ahol a zsidó lányt legfeljebb kiközösítik, a cigányok szabad, romantikus természeti népek, az egyetlen magyar szereplő pedig inkább ritka, különleges faj e vidéken. Sok a panel, a lágyító lencse, a folklór, és kevés a szász, az éles fogalmazás, mindenki inkább mai berlinit beszél. A Romániában élő Eginald Schlattner regényéből készült román-német-osztrák-magyar koprodukció megkönnyezi a szászokat (akiket azonban végérvényesen Ceaucescu aranykora száműzött, ám erről itt nem esik szó), de nem akar fájdalmat okozni a nézőnek. Ha a teremben volt is mai romániai kisebbségi néző, nem érezheti, hogy róla beszélnének, a többségi néző pedig idegen, távoli, ártalmatlan történetet kap. Nem az ő ügye.
Egy korábbi korszak, a polgárosult, századeleji Románia a témája a S a többi néma csend című alkotásnak, melyet Nae Caranfil, a középgeneráció rendezője hozott létre. Az első román afféle művész-némafilm, az 1912-ben készült A függetlenségi háború történetét dolgozza fel a mű, s ez kétszeresen is éles történelmi pillanat: egyrészt mint a némafilmbeli korszak, amely a mai Románia megszületésének pillanata, másrészt egy ifjú álmodozó, megszállott filmkészítő a román viszonyok között. (Magát a restaurált, Aristide Demetriade által rendezett filmet is bemutatja a fesztivál.) Caranfil groteszk látásmódja, a szélesvásznú, nagyszabású, történelmi tanulságoktól mentes alkotás könnyűvé, tét nélküli játékká lazítja a személyes emberit, egy mai, új, átalakulóban lévő társadalomra vonatkozó párhuzamait.
Cristian Mungiut, a 4 hónap, 3 hét, 2 nap író-rendezőjét nem érdekli a történelem, pontosabban csak az érdekli: a történelem az emberben. Nem társadalmi panorámát fest, nem valami fordulópontot jelöl ki a közelmúlt korszakából. Az ő szereplői akárkik, akárhol: Romániában, 1987-ben, két egyetemista lány meg egy férfi a fővárosban. Az alkotó úgy véli, a nyomor bennünk van: egy torz történelmi pillanat, a diktatúra, az ember megalázása és emberi mivoltának megsemmisítése közvetlen viszonyainkban tükröződik. De Mungiu nem moralizál, hanem történetet mesél: pontosan és aszkétikusan, közhelyektől és sallangoktól mentesen. Három, egymástól függő emberen keresztül beszél egy korról és ellentmondásairól. Mert egyrészt azt állítja az emberről, hogy olyanná lesz, amilyenné teszi őt a kor: áldozatait szedő, elnyomó, hatalmával visszaélő hóhér, aki ugyanúgy zsarnokoskodik a másik ember felett, mint a rendszer. Másrészt - és ez Mungiu filmje számos erényeinek egyike - finom eszközeivel beszél a mindennek ellenére létező emberségről, összetartozásról, barátságról, szolidaritásról. És arról, hogy a hóhér végül is jól végzi munkáját.
Egy illegális abortusz történetét nézzük: egy vidéki, kollégista lány barátnője segítségével és egy idegen férfi közreműködésével megszabadul nem kívánt terhességétől. Lábjegyzet: a törvény, amely Romániában kriminalizálta a magzatelhajtást, 1966-ból való, az elnök személyes 770-es számú rendelete ez (melyet tovább szigorítanak 1985-ben). A rendező ilyen értelemben is önéletrajzi filmet alkotott: születése nagyjából egybe esik e számtalan emberáldozatot követelő törvény életbelépésével. Talán ő is, mint annyian, e dekrétumnak köszönheti életét.
A tét nagy: mindenki börtönbe kerül, ha egy is lebukik. És az ár is igen magas (jóformán egyhavi fizetés) a szállodai szobában végzett műtétért. Csak az apák nincsenek jelen sehol: sem a törvényben, sem a filmben. A film feszülten mesél: a két lány, a bajba jutott és barátnője gondterhelten, kiszolgáltatottan próbál a megoldás fele araszolni egy olyan világban, ahol mindenhonnan fenyegetés jön: minden jelenet valamilyen veszélyt rejteget. A történet lassan bontakozik ki, látszólag összefüggéstelen mozzanatokból: egy szállodai szoba kivétele, egy ismeretlen férfivel való találkozás, egy csomag cigaretta megvásárlása egy csencselőtől, kölcsönkérés - megannyi morzsája egy nagy egésznek, amely még nem áll össze, de egy világ zavaros viszonyait, elnyomó figuráit jól jellemzi. Minden részlet pontos, de nem szociografikus: a hősnő zakatoló villamoson utazik, egy rosszarcú ellenőr közeledik fenyegetően felé, amikor a lány hirtelen jegyet kér és végül kap, az ellenőr pedig szótlanul, de ellenszenvesen eltépi jegyét. Látszik, hogy amint lehetősége van rá, ő is élni fog hatalmával, és elnyomóvá válik. Ezzel a parányi jelenettel is megmutatkozik a kor: elnyomás és szolidaritás egy helyen. Helyzete válogatja (és nem embere!), hogy mikor melyik szerepben vagyunk. Egy szállodai szobát kivenni megalázásokon, lefizetéseken, hazudozásokon, kitartó mosolyokon keresztül vezet. Mire a három szereplő összegyűlik a kopott, drága fővárosi szállodában, hogy végrehajtsa büntetendő tettét, már mindent tudunk a korról. Tehát mostantól az emberekről lesz szó. Pénzben és morálisan is túlságosan magas árat kell fizetni egy abortuszért, és senki, a jóindulatú barátnő sem maradhat tiszta. És a terhes kislány sem olyan ártatlan már: mert tudatlan és felelőtlen. Tudatosan vagy sem, de a barátnőjét is belerángatja piszkos történetébe. Az ismeretlen férfi, Bebe úr (neve foglalkozására utal: a "bebe" babát jelent, gyakori férfibecenév) pedig kevesli a nehezen összeszedett pénzt, a lányoktól többet kér: hogy úgymond kedvesek legyenek hozzá. A három ember együttléte feszült és fenyegető, a műtét kimenetele sokáig ismeretlen a néző előtt. S bár látszólag mindenki mindent túlél - a kisbabát kivéve -, mégis: ennek a történetnek nincs túlélője. Három kivételes színész munkája ez: Anamaria Marinca, Laura Vasiliu és Vlad Ivanov.
És kivételes a dramaturgia: tiszta képek és helyzetek beszélnek, nem a szavak. Az emberek ebben a filmben (és ebben a korban) nem tudnak beszélni. Mungiu egy családi jelenetet is komponál, hogy megmutassa azokat a szülőket, akik ilyen gyerekeket neveltek. Ők sem tudnak egymással és gyerekeikkel beszélgetni, csak etetni-tömni őket vagy veszekedni velük. A hallgatás és elhallgatás e kor (és vajon csak e kor?) etalon-viselkedése: amikor egy lány rágyújtana, egy felnőtt leinti, mert ő, állítja, szülei iránti tiszteletből sohasem cigarettázott előttük. Az elhallgatás és a hazugság így áttetsző hasonmásokká válnak. A 4, 3, 2 már címében olyan, mint egy visszaszámlálás vagy várakozás: egy lehetséges élet kioltása, egy korszakkal való leszámolás. S aki lassan a történet főhősévé válik: a segédkező barátnő, a lojális, tettrekész társ, az intézkedő hóhérsegéd, akin a történet mélyebb sebeket ejt, mint az a szonda, amelyet a szállodai szobában felhelyeznek egy tudatlan lány méhébe. Mert figyel és szemlél, s mert vele is megtörténhet.
