gat1

A történet helyszíne egy világvégi ír kocsma. Itt találkozgat esténként három magányos férfi: Brendan, a harmincas kocsmatulaj, Jack, a hatvan körüli autószerelő és a negyvenes Jim, aki Jacknek segít a garázsban. Hírlik, hogy a régi ismerős, Finbar érkezik egy fiatal nővel, Valerie-vel, akinek állítólag eladta közelben lévő házát. Valaha Finbar is a faluban lakott, de már rég beköltözött a közeli kisvárosba, panziója és családja van, szóval a három ?ittragadthoz? képest karriert csinált. Érkeznek is, és sörrel, whiskyvel, ír tündérmesékkel, illetve rémtörténetekkel elkezdődik az este. A hosszú kocsmai beszélgetés és ivás közben észrevétlenül kiszakad mindenkiből egy-egy furcsa és titokzatos történet, és maguk sem veszik észre, de életük fontos estéjét töltik itt együtt. Minden szereplőről kiderül: valójában mennyire vágyja a szeretetet, és ahogy haladunk előre a cselekményben, az is világossá válik számukra, hogy ők maguk is képesek szeretetet adni a másiknak, még ha ezt nem is hitték volna. Talán mert egy kíváncsi, szép, szabad és törtszívű nő lépett közéjük néhány órára… A darab végén elköszönnek egymástól, minden megy tovább, ahogy eddig, miközben pontosan tudjuk, hogy semmi sem úgy megy már.

Az előadás másnapján rendezett szakmai beszélgetésen a Jack karakterét játszó Szarvas József így fogalmazott A gát mondanivalójáról: ?Ezek az emberek folyamatosan egymásra hatnak, és ez a szép benne. Mindig lehet találni egy olyan mondatot, egy olyan gondolatot, egy olyan érzelmet, érzületet, amely összeköt bennünket és utána tudunk egymással szenvedélyesen, személyesen, kitárulkozva, őszintén beszélni.?

120

A mű egyik legjelentősebb mondata, illetve az általa megformált szerep kapcsán pedig megjegyezte: ?Az én számból hangzik el a következő mondat: ?Akkor érdemes elkapni egy ember tekintetét, ha tudsz vele mit kezdeni.? Ezt a mondatot egy autószerelő mondja, akinek a műhelyébe már ritkán keveredik be autó. Nekem ebben az volt a kihívás, hogy miként tudom ezt nem közhelyszerűen megfogalmazni. Itt van négy ember, akik valamilyen módon rettenetesen kötődnek ehhez a helyhez, így egymáshoz is, aztán egyszer csak bejön egy hölgy, aki senkihez sem kötődik. Hallgatja ezeket az embereket, aztán később hallgatják őt és elmélyül valamiben, szintén egy felismerésben. Én ezt a múltbeli dolgot nem akartam kibontani a végén, csak valahogy kigurult, kijött. A darabnak olyan személyes szenvedélyessége van, amelyet egy 26 éves fiatalember bátorságával, szabadságával meg tudott fogalmazni a szerző. Amikor először találkoztam a művel, egy ültő helyemben elolvastam, és nem hittem el, hogy létezik olyan dramaturgia, amelynek során vég nélkül gurulnak ki a mondatok, a gondolatok a szövegkönyvből. Azóta is közel áll a szívemhez darab, ugyanis őszintén szólva Csehov óta nem találkoztam hasonlóval.?

Bérczes László rendező a mű dramaturgiai történéseire így reagált: ?Ebben az akciódús világunkban, ahol muszáj túlkiabálnom a másikat, hogy észrevegyék: én is vagyok, lehet, ez a halk megszólalás erősebb, hangosabb bír lenni. Az a kulcs, hogy tudjuk, mik a fontos és mik a nem fontos dolgok. Szerintem az a lényeg, hogy a dublini kocsmában a kocsmáros látta: ez az ember nem érzi jól magát, ezért készített neki egy szendvicset. Ennél fontosabb dolgot nem tudok elképzelni ebben az összefüggésben. A mai világunkban persze sokkal nagyobb történéseket, ingereket várunk. Miközben az a fontos, hogy a kocsmáros elkészíti a szendvicset, odaadja, majd elmegy és nem vár érte cserébe semmit. Ennyi a történés, nincs benne több, miközben abban a pillanatban ez jelenti a lehető legtöbbet.?

125

A szereplők nem megértő családban élnek, ezek az emberek elmagányosodtak, egymás tekintetét azonban folyton keresik.

A Jacket alakító Szarvas József erre a felvetésre a következő gondolatokat fogalmazta meg: ?Amíg a gát nem volt, addig ez élő, létező falu volt. Addig jó volt a közösség, összetartó családokkal. Ám mikor megépült a gát, minden elromlott. Az ad egy kis reményt nekem, hogy ez a hölgy idejön, talán ideköltözik, talán itt marad, talán valami visszafordul. A szerzői szándék az, hogy mégsem vagyunk egyedül. Átjárások vannak egyik kis történetből a másikba. Ezek akár velem is megtörténhettek volna, sőt lehet, hogy velem is megtörténnek. Ezek a hívószavak, kis mondatok, elszólások, évszámok, egy név elkezdenek minket egymás felé fordítani és kíváncsivá tenni, mint ahogy a való életben.?

Bár szinte semmi sem történik, mégis minden szereplőt megismerünk. Nem a monológokból, hanem az apró nyögésekből, hümmögésekből, mozdulatokból, egymás felé tett gesztusokból.

A darab záróképe pedig egy kis tűz, amely elé oda lehet kucorodni. Kellemesen meleg, nem égető, nem izzó, nem pattogó, pont olyan, amilyen melegségre az ember vágyik.

Vargacz Alexandra

Fotó: poszt.hu