„Törzsében székely volt” – Sipos Lajos Tamási Áron-monográfiájáról

A
125 éve született Tamási Áron az egyetemes magyar irodalom egyik halhatatlan
alakja. Miért választotta monográfiája tárgyául?

Tamási Áron iránti érdeklődésemnek legalább három oka volt. Meghatározó szempont az alkotások esztétikai, műfajtörténeti, nyelvalakítási önértéke, a művek részesedése az egyetemes magyar irodalom értékrendjének alakulásában. Másodjára annak újragondolása, miként érvényesült a magyar irodalomban a késő modernitás időszakában egymás mellett többféle irodalomfogalom, mit jelentett Közép-Európa „kulturálismozaik-léte”, a régiókban, nem pedig államokban szerveződő irodalom.

A Tamási Áron életművével való intenzív találkozás alkalmat kínált a közép-európai történelem, a 19–20. századi eszme- és politikatörténet tágabb összefüggéseinek keresésére, az európai irodalmak összehasonlító olvasására is. És személyes oka is volt a választásomnak. Édesapám Farkaslakán született 1905-ben, egy időben járt Tamási Gáspárral, Áron öccsével az osztatlan helyi iskolába. 1916-ban elkerült a szülőfalujából, és tanár lett. 1953-ban bekövetkezett haláláig ő is arra készült, mint Tamási: hogy nyugdíjasként hazamegy, házat vásárol a faluban, miközben (az íróhoz hasonlóan) alig valamit tudott abból, ami Farkaslakán az élethez szükséges.

Tamási
egyik legszebb gondolata szerint azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon
legyünk benne. A mai világban sokaknak nehéz vagy éppen lehetetlen otthonra
találni. Ezeknek az elűzött, kitaszított embertömegeknek értelmetlenné válik az
életük?

Ha valaki figyelmesen elolvassa az Ábel a rengetegben című regényt, ráébred, hogy az életben betölthető hely megtalálása bonyolult feladat. Szakállas Ábel, a főhős 16 évesen felkerül a Hargitára erdőpásztornak, és az a feladata, hogy az épületfáért vagy tűzifáért érkezőktől beszedje a pénzt, adjon nekik valamilyen igazolást, aztán számoljon el a tulajdonos bank emberével. Először fél az éjszakától, az erdő zúgásától, az állatoktól, különösen a medvétől. Ám a félelmén lassan felülkerekedik az elszánás: jól akarja végezni a munkáját.

Majd egy fát szállító, ingyen fát kunyeráló környékbelitől könyveket kap: Petőfi Sándor verseit, Swift Gulliver utazása című regényét, Rákosi Viktor munkáját, a Hős fiúkat, Nick Carter-füzeteket meg kalendáriumot Fráter Györgyről írt krónikás verssel, Szent Ferencről és Szent Zitáról szóló elmélkedéssel. A fát vásárló csíksomlyói gvárgyiántól (ferences rendház főnöke – A szerk.), miután tűzbe hajította a Nick Cartereket, újabb könyveket kap. Ezeket „hozzáadja” a korábban olvasott bibliai történetekhez és történeti olvasmányokhoz, az erdőben megtalált katonasír eszébe juttatja a világháború kitörését, a hadba vonuló apával volt kötelező fényképezkedést. Az olvasmányok és a megéledt emlékek kitágítják előtte a világot.

Édesanyja váratlan halála figyelmezteti az emberi élet véges voltára. Az erdei kalyibában rátalál a románságával hivalkodó tolvaj Fuszulán és a hatalmát fitogtató rendőr, Surgyélán. Mindezen tapasztalatok révén rájön: ha életben akar maradni és helyt akar állni, meg kell értenie „a jelenvaló világot”. Nem csak gazdagodnia szükséges, de „a haza felvirágoztatásán” dolgoznia is, a világ rendje felett őrködnie, az igazságot keresnie, a szegények és elnyomottak zászlaját hordoznia, akármerre vezérelje is útja. Megéli tehát azt a folyamatot, amit mindenkinek meg kell élnie. Minden embernek magának kell mindent megtennie az életben maradásért.

Fel kell ismernie, hogy az élet célja nemcsak a maga személyes sorsának alakítása, hanem a másokon való segítés is.

A ma a kilencvenedik életévük felé tartók személyes sorsukban mindent megéltek: bombázást, légiriadót, a vagyonuk elvesztését és kitelepítést. Minden munkát elvállaltak, soha semmiben nem válogattak, a lehetőségek szerint éltek. 1945, 1956 és 1989 után mindenkinek meg kellett próbálnia otthont találni! Nem tudom, hogy a valamikor volt kétmilliárd ember után a ma élő nyolcmilliárdnak miként lesz lehetséges otthont találnia. Szakállas Ábel a maga lehetetlen körülményei között mindent megtesz az otthonra találásért. Mérlegeli a helyzetét, nem vár segítséget.

Tamási
a második világháborút követő koalíciós időkben tagja volt a Nemzeti
Parasztpártnak. Miért lépett be? Milyen politikai tevékenységet fejtett ki?

1945-ben két párttól
lehetett arra számítani, hogy a földművesek, a falvakban lakók érdekeiért síkra
fog szállni: a Független Kisgazdapárttól és a Nemzeti Parasztpárttól. Tamási
Áron a Független Kisgazdapártba lépett be, miközben elvbarátainak nagy része a
Nemzeti Parasztpárt tagja lett. „Nem jó, ha mindenki egy csónakban van,
megosztva kell működni” – mondta az őt kérdezőknek. Ám ő nem pártlistáról
jutott be a parlamentbe. Kodály Zoltán, Pátzay Pál és Szent-Györgyi Albert
mellett egyike lett annak 12 közéleti és szellemi vezető személyiségnek, akiket
előzetes pártközi tárgyalások alapján képviselőnek választottak. Neve azonban
az oktatásügyi tárca várományosaként is felmerült. A Nemzeti Parasztpárt tagja
1956 őszén lett.

Nem
volt lázadó alkat, sőt 1956-ban egyenesen ellenezte az oroszokkal szembeni
fegyveres ellenállást. Milyen túlélési stratégiát dolgozott ki a forradalom
bukását követően?

Tamási Áron 1956. szeptember 1-jétől október 20-áig Erdélyben tartózkodott. Korábban személyes tanúként ismerte meg a Kárpát-medence életét. 1948-tól 1953-ig kirekesztették az irodalomból: semmit sem közöltek tőle. Fiatal feleségét és őt egyaránt barátai és ismeretlenségben maradt olvasói tartották el. Személyes tapasztalatok alapján nem lehettek kétségei a jövőt illetően. Nem vett részt a Petőfi Kör vitáin, nem volt kapcsolatban azokkal a politikusokkal, akik Rákosi Mátyás megbuktatására és Nagy Imre teljes politikai rehabilitációjára készültek. Szeptemberben és októberben nem volt Budapesten, nem érte el a Nemzeti Parasztpárt prominensének, Püski Sándornak a levele, és nem volt ott az Írószövetség közgyűlésén szeptember 17-én, ahol Veres Péter elnökké választásával egy időben alelnökké választották. Nem vehetett részt Rajk László újratemetésén, nem láthatta a százezres gyászoló tömeget.

Október 24-én azonban valószínűleg találkozott Nagy Imrével, aki arra kérte, vállalja el a népművelési miniszteri tárcát. Ám ő még korainak tartotta a közéleti szerepvállalását. A forradalmas napok történetéből kitetszik: nem cselekvő politikára készülő emberként, hanem felelősen mérlegelő íróként élte meg a korát. November 1-jén készült el Tiszta beszéd című írása, amelyben elutasítja a politikai és a szellemi életben „az osztályjellegű harcokat”. Különben még november 19-én is bizakodott valamilyen megoldásban. Ezen a napon ezt írta Zsögödi Nagy Imre róla készített portréja alá: „Isten angyalai segítsenek abban, hogy újabb ezer év e véres küszöbén a magyar nemzet érdemei szerint léphessen át.” Egyéni túlélési stratégián nem gondolkozott.

Mint az ön monográfiájából
megtudtuk, legalább 14 állambiztonsági ügynök adott róla jelentést. Hogyan
lehetséges, hogy annak ellenére játszották a színműveit és megjelenhettek
könyvei, hogy Kádár János mint félellenzéki írót tartotta számon?

Kádár 1958. október 13-án az MSZMP Központi Bizottság ülésén érintette a „félellenzéki” írók, Veres Péter, Tamási Áron és Szabó Pál esetleges képviselőségének a lehetőségét, mivel úgy vélte: „szemrehányó pofájuk figyelmeztet(het)né” a politika irányítóit az esetleges más véleményekre. Ez a gondolkodás- és beszédmód, valamint a közélet teljes lezárása az írók előtt együtt járt a publikációs lehetőségek azonnali megnyitásával. A legjelentősebb írók és költők előtt az Írószövetség és a Magyar Újságírók Szövetségének felfüggesztésével egy időben megnyitották a publikálás lehetőségét. Felajánlották Tamási Áronnak művei gyűjteményes kiadását, szerződést kötött vele a Szövetkezeti Kiskönyvtár az Ábel a rengetegben harmincezer példányos kiadására, és gyors egymásutánban, azonnali előlegfizetés mellett szerződött vele a Nemzeti Színház, az Ifjúsági Kiadó, a Magyar Rádió. Néhány fontosnak tekintett szerző ebben az időszakban nem nélkülözött.

A korszak jellegét az alkalmi személyes előnyök biztosítása és a totális ellenőrzés egyszerre szabta meg. A titkosszolgálat vagy újjáalakult 1956 októberének legvégén, vagy folytatta korábban megkezdett munkáját. Tamási Áronról ugyanis már 1956. október 30-áról is van jelentés: eszerint Illyés Gyulával együtt keresték fel Nagy Imre miniszterelnököt, akit a költő újabb intézkedésekre kívánt rávenni, továbbá arra, intézzen szózatot a felkelőkhöz, s nevezze „édes fiaimnak” a felkelőket. A „Meszlényi”, „Harmat”, „Sátor”, „Pál Zoltán”, „Ráday Balázs”, „Kárpáti Aurél”, „Dévényi”, „Gödény”, „Csaba”, „Törő”, „Dávid Mátyás”, „Cyrano”, „Erdélyi” és „Borisz” fedőnevű ügynökök december 11-én, 1957. január 15-én, aztán januárban végig, majd 1959 legvégéig folyamatosan készítettek róla jelentéseket. Ezekből az is látszik, hogy időnként célzatosan kívántak tőle valamit megtudni.

Az
író műveinek nyelvezete, témái ma is frissnek, elevennek hatnak. Van esély rá,
hogy a jövő olvasógenerációi is felfedezzék maguknak az írásművészetét? Mire
lenne szükség ahhoz, hogy a kultusza élő maradhasson?

A legjobb novellái közül
kellene egyet kiválasztani az általános iskolában, a novella műfaji
jellegzetességeinek tanításakor, a nyelvtanórákon pedig, amikor a
nyelvjárásokról esik szó, sok példával kellene dokumentálni, miképpen lehetnek
a nyelvjárásokban hangtani, szótani, szókészlettani és szerkezeti különbségek.
A gimnáziumban célszerű a regényműfaj tárgyalásakor olvasásra ajánlani az Ábel a rengetegbent mint a fejlődési
regény típuspéldáját.

Az
íróknak nemzetben kell gondolkodniuk, vélte Tamási Áron. Ön lát ennek megfelelő
tendenciákat a kortárs irodalomban?

Nem volt szerencsés ötlet, hogy az íróknak vagy népben és nemzetben, vagy alanyban és állítmányban kellett gondolkozniuk. Sem az nem igazán szakszerű, ha az irodalmi alkotást a megírás korszakának reprezentációjaként gondolják el, sem az, amikor kizárólag alaktani, szótani vagy mondattani konstrukciót vélnek „kiolvasni” egy versből vagy egy prózai alkotásból. Az Ábel a rengetegben befogadásához szükségesek a már említett információk. Tompa Andrea A hóhér háza című regényét az alávetettség természetrajzaként is lehet olvasni, de nem szakszerű, ha elfedjük, hogy a mű valójában az 1980-as évek Romániájának regénye, amiben korszak-, nemzet- és mentalitástörténeti jellemzők egyszerre jelennek meg. Nagy László, Juhász Ferenc, Csoóri Sándor és Nagy Gáspár versei az esztétikai és nyelvhasználati élmények mellett általános és konkrét tapasztalatot kínálnak. Ha a tanítás egyszerre kíván felkínálni nyelvhasználati tapasztalatot és esztétikai élményt, áttekintésre kell hogy törekedjék.

Tamási
halálának okáról, körülményeiről alig tudunk valamit, és mint a monográfiájából
kiderül, fejfájára csak évtizedes késéssel kerülhettek rá a búcsúszavai. Mi
volt ennek az oka?     

1964 novemberében beteg lett. Májgyulladása volt, amit három-négy hónapig lábon hordott. Szeptemberben és októberben hosszabb időt töltött a János Kórházban. Októberben arról beszélt a látogatására Erdélyből Budapestre érkezett három testvérével, hogy alakítsák vissza a Nagy utcában lévő szülőházat olyanra, amilyen akkor volt, amikor megszületett, mert „ha úgy érzi, jön a nagy Kaszás, jön Farkaslakára”. Novemberben kórházba került. 1966. május 19-én megírta a végrendeletét. Rá egy hétre meghalt. Kívánsága szerint a Farkasréti temetőben végezték a gyászszertartást, aztán a végakarata szerint hazaindították a holttestét Farkaslakára, a szülőfalujába.

A farkaslakai templom mögött, két cserefa között, arccal kelet felé temették el. A június 10-én megrendezett temetésen, a hatalmas búcsúzó tömegben a román titkosszolgálat bőrkabátos, kutyás emberei mellett ott voltak a „Tizenegyek” még élő tagjai: Kemény János és Kacsó Sándor, Balogh Edgár, Sütő András, Sütő Andrásné és Kányádi Sándor. Továbbá Zsögödi Nagy Imre, aki ezt kiáltotta a sírba eresztett koporsó után: „Mindjárt melléd feküszöm, Áron!”

Tamási Áron megírta a sírfeliratát, ám a szöveget csak a román rendszerváltozás után 23 évvel lehetett felírni a kopjafára. Ma is olvasható:                                                        

Törzsében székely volt,
Fia Hunniának.
Hűséges szolgája
Bomlott századának.

Nyitókép: Sipos Lajos irodalomtörténész. Fotók: PKÜ/Bach Máté