A szöveg maga is méri a telő időt. 1981-ben félig-meddig jogos füstölgés volt Fehéroroszországról, hogy ?Ma Belorussziának mondják. Pedig nem is belo, hanem bjelo?. Mára már szótárilag is belo: Belorusszia, sőt esetleg bela, mert él a Belarusszia változat igenlése is. Harminc éve a színkörben kereste csapodár kórista nejét Szépréthy Szekerka, a legsegédebb segédszínész, majd ? mivel ott nem találta ?, ?hát irány a Csaba. Régebben Fiume Szállónak hívták?. Ma ismét Fiume.
Természetesen ezek az időjellemzők nem meghatározó érvényűek. A csabai Szajnán mint regényes elbeszélésfolyam, mit sem öregedett. Változott: a jelen összeállítást nem nevezi ?beszélyfüzérnek? az 1944-ben született szerző, s visszaiktathatta szerkezeti jogaikba, helyi értékükbe azokat az írásokat, amelyeket hajdanában-danában a Magvető Kiadó Új Termés sorozata nem vállalt, így nem Sarusi első kötetében, hanem később láttak nyomdafestéket. (Mai szemmel ezek a történetek sem nem ?veszedelmesebbek?, sem nem ?érdesebbek?, mint a többi ? amelyekben ugyancsak volt, van elég historikus és lokális puskapor.) A változások ellenére az olvasó, aki már az 1981-es ? akkor nem tudhattuk: csonka ? megjelenésnek is hívéül szegődött, ismerősen fogadja a kissé külsődleges, de összetartó erőként működő, megőrzött eligazításokat. A novellák ugyanis ?ad notam? szólalnak meg. A Nyakkendős valah a Dobos bov valamirevaló nótájára, A Szép Doktor végzete a Ti nagy-nagy deáki sza velki gazemberire, a Mese a Döglött Lóról a Dva malije fröcse felhajtázs taktusaira. Manapság már makaróni nyelvnek szokás mondani a nyelvi elegyet, mely ? itt a példa ? stiláris értékekben is bővelkedhet. A csabai, békési szlovákság nyelve nélkülözhetetlen színekkel gazdagítja a könyv epikumának magyar áradását, sőt: a százalékos arányok mellékesek, mert a Dobro zdravja!, a Mózsna hlopci!, a secko jedno (s a szlovák zamatú tulajdonnevek: Macó, Zselenyánszki, Styasni néni, Csillagleső Hridlicska) nélkül nem virágzana a mondóka. De nem kizárólagos, nem örökös a tót satírozás. A szókészletben ott a haluszoda ? akvárium helyett, s a többi.
Aki azt hinné: a kötet kordában tartott regionalizmusát, patriotizmusát, mozgékonyan megfrissített anekdotikus kavalkádját a jól kivehető Mikszáth Kálmán-i adoma- és novellahagyomány életképes regenerálásaként azonnali örömmel üdvözölte a kritika, téved. A csabai Szajnán viszonylag lassan épült be az újabb magyar irodalom értékemlékezetébe. Sarusi Mihályt, aki e hanghoz sem lett hűtlen, ám számos későbbi könyvében sok egyéb hangot is megütött, némi késéssel, lassúsággal érte az elismerés. Ezt részint maga a mű okozta, mivel benne a névtelen és arctalan elbeszélő úgy krónikázza a füzért, hogy egyszer a hagyományos történetmondás, mesélés szituációjában feltételezhetően népesebb hallgatósághoz forduló egyénnek, máskor valamely emlékezést épp lejegyző gyűjtőnek, megint máskor kipattanó események koronatanújának tűnik. E tudatilag és nyelvileg sokszor váltó narrátor személyiség sosem fakítja a történetek tarka fordulatosságát, viszont egykönnyen nem tudja szabályozni ? még a kis terjedelmen belül sem ? a szöveg menetét. Ismételni kényszerülhet (akár a novellák között is), másodlagos közlésekbe, mellékes éreztetésekbe tévedhet.
Szerencsére nemigen lepleződik le, mert a klasszikus elbeszéléstől a tárcanovelláig sokféle megszólalást alkalmazva ezernyi témát járnak be fürgén a laza időrendbe szedett beszélyek. A helyi tótok és a Csallóközből kényszerű áttelepülés folytán évtizedekkel ezelőtt ide került Tóthok: a könyv jobbára elmagyarosodott szlovákjai jól megférnek a különféle rendű-rangú magyarokkal, s néha más nációkkal. A Brüchlik meg Bruchanek a két egyívású cimbora közös sorsát követő novellaremekek (például: Tersánszky Józsi Jenőtől A fényező álma Hajagosról és Meidingerről; Moldova György: Kaja és Szigecsán) méltó társa, a II. világháború utáni orosz hadifogság egyedi rajzával. A Szabadkígyósi tanyák dokumentumnovella-lendülettel visz ki a földekre, megint más írások a hivatalnokok közé, a színházba, az újságírók darázsfészkébe, az Előre első NB I-es labdarúgó-mérkőzésére, az iskola (vagy oskola) fülledt tornaszertárának szőnyegei közé.
A folklorikus fűszerezésű ? nemegyszer a városi folklór által felkínált ?, közvetlen valóságalapú emlékek, kalandok, bonyodalmak feszes lélekrajzát és palástolatlan korkritikáját harminc évvel az első megjelenés után is töretlenül közvetíti a frissnek maradt nyelvezet. A Magyar Téka Erkel Sándor Könyvesház nem rekvizitumot: élő könyvet tett közzé ismét.
