„…Csak azzal hajlandók azonosulni, ami őket morálisan fölmenti. Hogy mi kell? Szobatiszta konfliktusok, nyolc napon belül gyógyuló sebek, szabvány szexus”[1] – fogalmazta meg sommás véleményét a színházba járó (és olvasó) közönségről Örkény István egy hónappal első színházi bemutatója után. Bár a Tóték azonnal sikert aratott, akadtak értetlenkedő hangok is, és Örkény kétségkívül jól érezte: a tragikomédiának és a groteszknek utat kellett törnie.
Ma már sokkal magától értetődőbben működik a történet, bár ugyanolyan csüggesztő és közben humoros látni, ahogyan egy család – a frontra vezényelt gyermek boldogulása reményében – egyre több méltatlan kompromisszumra kényszerül és kényszeríti egymást.
A Thália Színház Télikertjének kicsi színpadán az elmúlt években – főleg vidéki városok szelfipontjaként – divatossá vált, óriási betűkből kirakott fehér-piros Tóték felirat fogad, a tradicionális írásmódból hiányzó H betű pedig oldalvást, kényelmes karosszékként kap helyet. Zöldi Z Gergely díszlete az operettek mézeskalácsos világát idézi – zöld műpázsittal, élénk színekkel és szellemes, groteszk elemekkel, például a piros, szívecskés Ó betű lesz a kerti budi, vagy hátul fenyőfa alakú autóillatosítók sora biztosítja a vidéki levegő frissességét. Molnár Anna jelmezei összhangban vannak mindezzel – a printelt, népiesnek ható minták modern viseletekkel vegyülnek, ezzel üde, kortárs miliőt teremtve.
Gyulay Eszter dramaturg és Kovács Lehel rendező szövege – a színpadi változatok jelentős részéhez igazodva – a Tóték házában zajló eseményekre összpontosít, elhagyva a mellékszereplők és mellékszálak jelentős részét, szikár, lényegre törő történetté csupaszítva a drámát. Így viszont rendkívül plasztikusan érvényesül az iróniával tarkított történet lélektani tragédiája: ahogyan a labilis idegrendszerű őrnagy kénye-kedvének kiszolgáltatott családtagok igyekvése közepette jellemük eltorzul, méltóságuk elenyészik.
Ebben az előadásban fontos narrátori szerep jut Gyurinak, a „félhülye” postásnak. Tamási Zoltán – remek alakításában – nem csupán a levelekkel manipulál, hanem a történettel is, bizonyos pontokon továbbgördíti vagy megakasztja, és ő az, aki a nézők számára már az elején világossá teszi a család áldozatának hiábavalóságát, hiszen hőn szeretett fiuk elesett a fronton.
Remekül működik az a rendezői elképzelés, amely szimbolikus tevékenységgé teszi a dobozolást, és a konkrét cselekvések helyett a lélektani változásokra, a családon belüli dinamikák alakulására összpontosít. Gyors váltások, ügyes átvezetések; egyszerűen, pontosan vázolt történet – ebben rejlik az ereje, és ehhez élvezetes zenei és hangaláfestést ad Monori András zenéje.
Mucsi Zoltán kiválóan alakítja a „szerencsés természetű” tűzoltóparancsnokot. Tót lomha mélasága, lassú felfogása ellenére „mindig pontosan tudja, mit hogyan kell mondani”, és zavarodott felháborodása is hiteles, amikor lánya és felesége kétségbe vonja a cselekedeteit. Csarnóy Zsuzsanna bájos odaadással dongja körül „édes jó Lajosát”, és hatásos a bájos máz alól előbukkanó dühe is, amikor felidézi férje egykori vasutasfiaskóját.
Kovács Krisztián már első megjelenésekor rendkívül nagy lendülettel (és alsónadrágjába dugott pisztollyal) robban be a színpadra, és ez a svung – bár időnként gyanakvó szemlélődésbe vagy zsarnoki sértődöttségbe csap át – kitart az előadás végéig. Nagy amplitúdókat jár be, de ez cseppet sem zavaró, hiszen számunkra is érzékletessé teszi, hogy fogalmunk sincs, hogy a következő pillanatban mire számítsunk. A dobozdiktatúra nemzeteken átívelő ábrándját pedig őszinte átéléssel adja elő.
Kövesi Csenge Ágikájának őrnagyhoz való vonzódásában épphogy csak megjelenik a szerelmes lány vonzódása, sokkal inkább a hatalom és erély bűvöli el, olyannyira, hogy igen hamar elpártol apjától, és a vendég szeszélyes kívánságainak legfőbb szószólójává válik. Kedvesen vált hízelkedésből keménységbe, esetlen bájolgásból sértettségbe, sokféle arcát megmutatva.
A történet végére – színpadképét tekintve is – szétzilált ház (és család) csak úgy találhat megnyugvást, ha végleg megszabadul a váratlanul visszatérő őrnagy uralmától. Pándi Pál volt az, aki igen pontosan megfogalmazta a sokszor csak a fasizmus rémuralmára „olvasott” darab aktualitását a hatvanas években: „A tóti tragédia – mutatis mutandis – manapság is »előfordulhat«, csak függő helyzet kell hozzá, csak hatalmával visszaélő tisztségviselő s a torzan értelmezett függő helyzetből kitörni nem tudó, megbénult alárendelt kell hozzá. Fájdalmas dolog ez az alapvető társadalmi változások ellenére fennálló lehetőség? Az.”[2] Erről manapság sem lehetne többet mondani. Hátha azonban a színdarabot látva – az örkényi felütéstől eltérően – eltekintünk saját magunk morális felmentésétől.
A Thália Színház és a Nézőművészeti Kft. közös előadásáról itt olvashatnak bővebben.
Fotó: Thália Színház
