Nem idegenek számodra az adaptációk, rendezői pályádon már találkoztál feldolgozásokkal. Az Akik maradtak F. Várkonyi Zsuzsa Férfiidők lányregénye című könyve alapján készült. A Mesterjátszma viszont szabad feldolgozás, és valóban: sokban különbözik a kiindulóponttól, Stefan Zweig Sakknovellájától. Melyek voltak azok az elemek, amelyeket az eredeti írásból mindenképp meg szerettetek volna tartani?
Erre a legjobban Tibor (Fonyódi Tibor, a Mesterjátszma forgatókönyvírója – a szerk.) tudna válaszolni, mert időrendben nála kezdett a történet torzulni. Zweig Sakknovelláját átfordította térben és időben, magyarosította: ’41-ből és az eredeti helyszínről, egy hajóról átmentünk ’56-ba, egy menekültvonatra. Ami sajnos nem változott, az az elnyomás pszichológiája és dinamikája. Szomorú, de minden korban ugyanúgy működik – nálunk a kommunistákkal, a szövegben pedig a nácikkal kapcsolatban.
Zweig novellája elsősorban filozófiai mű, amely a mindenkori elnyomásról, tartásról és kiszolgáltatottságról mesél. Nos, Tibor nem egyet csavart a történeten. Egyiket sem árulhatom el, de két ponton úgy belenyúlt, hogy az egésznek lett egy zsáneresebb, krimisebb, pszichothrilleresebb rétege. A film végkimeneteléig vezető út nagyrészt az ő érdeme.
Hogy viszonyultál az eredetitől szinte teljesen eltérő változathoz, amikor először találkoztál vele?
A hozzám került forgatókönyvet az említett újításokkal együtt tartottam rendkívül értékes adaptációnak. Nem mintha nem szeretném a Sakknovellát – nyilván zseniális és alapvető világirodalmi mű, de önmagában nem feltétlen alkalmas arra a fajta adaptációra, amiben mi gondolkodtunk, egy másfél órás mozifilm kereteire. Már korábban is próbálkoztak vele, és e kísérletek nem is sikerültek rosszul. Nemrég készült egy német film (Philipp Stölzl 2021-es Sakknovellája – a szerk.), ami nem tekert akkorákat a sztorin, mint mi, de az alkotók itt is kénytelenek voltak hozzátenni valamit a történet végéhez. A novella furcsán befejezetlennek tűnik, ami saját műfajában rendben van, egy egész estés játékfilm azonban nem maradhat ennyire lezáratlan.
Hogy mihez ragaszkodtam még Zweigtől? Szerettem bizonyos mondatait, gondolatait. Ezeket kénytelen voltam narrációban megjeleníteni, hiszen amikor a hős, „B” egyedül ül egy cellában, furcsán venné ki magát, ha hangosan beszélne magában. A narráció azonban kétélű fegyver, tehát óvatosan és takarékosan akartam bánni az író szavaival.
Van olyan emlékezetes momentum, ami kimaradt a ti verziótokból?
A bezártság és a tény, hogy „B ” rá van kényszerítve arra, hogy egyedül sakkozzon, bizonyos fantazmagóriákat idéz elő benne. Ezek nagyon tetszettek, aztán vagy megtartottuk őket, vagy nem. Egy ízben a hős lólépésben halad álmában, ezt például kihagytuk, mert már-már komikus, nem illik bele a Mesterjátszma hangulatába. A tükörtörés és az elképzelt partnerrel folytatott játszma ellenben olyan ziccerek, amiket nem hagyhattunk ki.
A novellában újra és újra előkerül a gondolat, miszerint a sakkban nincs szerepe a véletleneknek. A Hajduk Károly, Váradi Gergely, Mácsai Pál és Varga-Járó Sára főszereplésével készült filmben ti dolgoztatok esetlegességekkel?
Ez érdekes, viszont csak egy szereplő gondolata, nem általánosság, nem objektív állítás. Biztos, hogy van szerepe, hiszen két elme összeütközéséről van szó, mint ahogy minden emberi sportban vagy játékban. Legfeljebb annyit mondhatunk, hogy mindennek következménye van. Ezen a ponton vitáznék Zweiggel.
A film előkészületei során viszont folyamatosan arra kell törekedni, hogy minél kevesebb véletlennel kerüljünk később szembe. A fantasztikus technikai csapattal hosszú hónapokon át dolgoztunk ezen. Bizonyos esetben szeretjük őket, de azért a véletlenek kilencven százaléka nem barát a díszletben, ahol az idő a legnagyobb ellenség. Az idő meg a véletlen hadilábon állnak egymással; a véletlen falja az időt. A színészpróbán szívesebben vettük a nem várt pillanatokat. Jött egy gondolat, egy nézés, egy szög, amit lejegyeztünk, majd felhasználtunk.
Tehát volt szerepe az improvizációnak.
Nem is kicsi. Több jelenetet, jelenetcsoportot átfuttattam az improvizációval foglalkozó Momentán Társulaton, amelynek én is tagja voltam húsz éven át. Elvittem hozzájuk karaktereket, helyzeteket, és ezeket eljátszattam velük. Például azt, ahogy megérkezik a fiatal pár a vonatra, majd leül az idős házasok és a színész kupéjába. Ezt többször megcsináltuk. Én mindig kameráztam, és ami tetszett, vicces vagy karakterépítő volt, azt belegyúrtam az adott jelenetbe vagy szereplőbe.
Úgyszintén említhetném Mácsai Pál és Hajduk Károly sakkpartiját és a nagy filozófiai beszélgetéseiket életről, halálról, sorsról. Ha nem is improvizáltunk velük, de sokat beszélgettünk, beengedtünk új ötleteket és javaslatokat. Többnyire egyébként húzásról volt szó. Gyakran rájöttünk, hogy egy-egy megírt jelenet túl van beszélve, sok rész megoldható szöveg nélkül, csak arcjátékkal, egy nézéssel, egy sóhajjal. Szeretek improvizálni a színészekkel, szükség van rá. Inspirál és gazdagít.
Amikor rendezel, befurakszik a színészi éned?
Azt hiszem, nem. Vannak rendezők, főleg színházban, akik elő is játszanak. Én szinte soha. Egyrészt nem tartom magam igazi színésznek. Én improvizálni szeretek, és abban is vagyok jó. Másrészt nem mernék előjátszani akkora neveknek, mint akik a mi filmünkben szerepelnek.
Viszont van bennem egy nézői én. Úgy gondolom, sokkal inkább nézővé kell avanzsálni. Ez nehéz feladat. Kicsit olyan, mint amikor a főszereplőnk kénytelen egy sakkpartit két szemszögből lejátszani: egyszerre kell fehérnek és feketének lennie. Nekem egyszerre kell rendezőnek és nézőnek lennem. Egyszer csak ki kell kapcsolnom az alkotói oldalt, és úgy néznem a jeleneteket, mintha most látnám őket először – mint te vagy a többi néző.
A tény, hogy a film majdnem végig egy vonaton játszódik, felidézte bennem Az éjszakai vonatot Andrzej Wajdától, a sakkmotívum pedig A vezércsel című sorozatot.
Ezeket meg kellett néznem, fontos referenciák. Egyrészt azért, hogy véletlenül se másoljunk vagy koppintsunk, másrészt hogy áttételesen, de inspirálódjunk belőlük. Az éjszakai vonatot nézve kicsit megijedtem. Nagyon szűk a folyosó, valószínűleg igazi vonaton forgattak, ahol a tömeg miatt szinte nem lehetett moccanni. Nagyon jól néz ki a szűk tér, de én ezt nem vállaltam be. Épített díszletben dolgoztunk, így kitágítottuk a helyet, hogy jobban elférjünk mind fizikailag, „hústömegként”, mind pszichológiai lényként.
A vezércselt is elkezdtem, de egyáltalán nem szippantott be, sőt inkább eltávolított. Azért néztem, mert kíváncsi voltam, hogyan dolgozzák fel a partikat. Annyiban hasznos volt az élmény, hogy rávilágított, tud dinamikus és látványos lenni egy játszma. A sorozat népszerűsége megmutatta, hogy a sakk nem feltétlen elrettentő, még szexi is lehet.
Szeretsz sakkozni?
Nem, nem szeretek. Frusztrál, hogy majdnem mindenkitől, még a tizennégy éves fiamtól is kikapok. Csak kudarcélményeim vannak a játékkal kapcsolatban. Zavar, hogy végtelen számú lehetőség van benne. Hogy visszautaljak korábbra, nekem csak véletlen van a sakkban.
A kollégáid pedzegették, hogy te voltál a film képi világának egyik inspirációs forrása.
Ez csak vicc volt. Reakció arra, hogy beleírtam a sajtóanyagba, hogy Edward Hopper és Rembrandt voltak a fő források. Másik Szőke András, az operatőr ezt kikérte magának, mondván, nem igaz. Lehet, hogy számára nem ezt hordozza a képi világ, nekem viszont igen. Van ilyen. De ez nem azt jelenti, hogy két különböző filmet csináltunk. Persze nyilván Andrisnak is volt valamilyen inspirációs forrása, csak szerintem ő fél a nagy nevektől, nem szeretne pöffeszkedőnek tűnni. Én szeretem Hoppert, szerintem a film színei megidézik őt. Rembrandt pedig a fénykezelésben van benne: sötét háttér előtt egy sápadt arc, egy felső, központi lámpával megvilágítva.
Egyébként amikor Andrist felkértem, tudtam, mit kapok. Megbízom benne. Profi, színész- és történetközpontú operatőr, a képei műfaj- és közönségbarátak. Soha nem színez, sötétít, „művészked” el egy filmet annyira, hogy az rámásszon a tartalomra. Ennél ő alázatosabb. Ez a garancia kellett nekem, hogy lehozzam ezt a komplex és csavaros történetet.
Mit szeretnétek a filmmel kiváltani a nézőkből?
Katarzist. Libabőrt. Az eddig tapasztalt nézői reakciók sorrendben a következők: „ez most mi volt?” Aztán: „ez kemény volt!”, végül pedig: „ez jó volt.” Remélem, hogy ez a sorrend tíz, húsz, harminc perc alatt vagy legkésőbb másnap összeáll. Bízom az érzelmi hatásban, abban, hogy a film végső tétje tényleg élet, halál, szerelem, önfeláldozás. Nem kis szavak ezek, és remélem, felnő hozzájuk a Mesterjátszma.
Filmról szóló kritikánk itt olvasható.
Fotók: Csákvári Zsigmond / PMG
