Sok a paraszt, kevés a hiba – A Mesterjátszma című filmről

1956 novembere. Márta (Varga-Járó Sára) és István (Váradi Gergely) az utolsó menekültvonattal próbálja elhagyni Magyarországot. Nem sejthetik, hogy az úton egy olyan játszma bábuivá válnak, amely még a profi sakkversenyző lány számára is megoldhatatlan. Maga a Mesterjátszma azonban megnyerte a partit. Feszes, látványos, a nézőt következetesen összezavaró alkotás. Behúz, megrág és kiköp. Minden szempontból minőségi.

Fonyódi Tibor alaposan átdolgozta az irodalmi alapul szolgáló Sakknovellát. Míg Stefan Zweig remekműve az 1940-es évek elején, egy hajón játszódik, addig az adaptáció 1956-ba, egy vonatra helyezi a cselekményt. Bátor volt ilyen mértékben hozzányúlni egy világhírű íráshoz, de jól sikerült a filmre alkalmazás: a módosítások kézzelfoghatóvá, átélhetővé teszik a célközönség számára a történetben feltáruló emberi sorsokat és tragédiákat, illetve a kontextualizálás révén burkoltan megalapozzák a mozi későbbi – esetleges – filmtörténeti helyét. Arról nem is beszélve, hogy felhívják a figyelmet a különböző ideológiák mentén kialakuló önkényuralmak felcserélhetőségére, az erőszak mindekori mechanizmusának változatlanságára.

Az utazási szituáció (ősi toposz, amely olyan alapvető képzeteket idéz fel, mint élet, halál és megérkezés) által kijelölt helyszín jelentősen leuralja a térhasználatot. Az első jeleneten – mely képileg és színészi játék szempontjából is bravúros, hiszen mindössze egy snittből áll – és a „B” (Hajduk Károly) sakkal való megismerkedését bemutató flashbackeken kívül szinte végig egy vonat zárt terében bonyolódik a cselekmény. Ez a fajta megoldás magában hordozza a vizuális monotonitás lehetőségét, a problémát azonban megoldja a fénnyel való izgalmas játék. A sötét háttér előtti sápadt, szinte világító arcok már-már festményszerűen hatnak. Másik Szőke András operatőr fényképezése nemcsak esztétikailag élvezetes, de ki is emeli a főszereplőket a vagonok zsúfoltságából, ily módon szervesen „aládolgozik” a történéseknek. Mindemellett utalnunk kell Az éjszakai vonat című filmre, Andrzej Wajda 1959-es klasszikusára, melyre a térkérdésen kívül abban is erősen rájátszik Tóth filmje, hogy a krimiszál mellett nagy hangsúlyt fektet a pszichológiai ábrázolásra, a lélektani festésre.

A két, egymás mellett párhuzamosan futó, majd a jelenben találkozó cselekményszálaknak lényegi kérdése a „pszichés hadviselés”, az, hogyan lehet a mentális szféra eszközeivel irányítani vagy épp megtörni embereket. A csak „B” néven futó papból a kommunista hatalom emberei nem testi erőszakkal, hanem a magány és tehetetlenség előidézte labilis létállapot segítségével próbálják kiszedni a számukra fontos információkat. A társas kapcsolatok után sóvárgó fogoly a rá visszanéző tekintetek hiányában önnön arcát is elveszíteni látszik. Az őrület-szakadék széléről egy ellopott sakk-könyv rántja vissza. A kiadványban bemutatott mesterjátszmák memorizálása elfoglaltságot ad neki, és pillanatnyilag valóban megmenti elméjét; nem sokkal később viszont visszájára fordul e tevékenység, egy kétszemélyes játékot partner nélkül ugyanis nem lehet játszani. Ha valaki megpróbálja, azzal saját tudatát hasítja ketté: fekete és fehér felekre. Az arcvesztés és -őrzés érzékletes filmbeli kifejezője a tükröződő felületekkel való játék, a személyiség osztódását pedig a szereplők lelkivilágába belelátó szubjektív kamera ábrázolja frappánsan.

A kiszabadult pap később ugyanazon a vonaton utazik, mint a már említett menekülő pár, akik egy véletlen – és Márta sakktáblája – folytán keverednek bele a még lezáratlan játszmába. Czentovics Sándor (Mácsai Pál) a lány után „B”-t hívja ki egy partira, melynek több szinten is nagyobb a tétje a játék puszta diadalánál. Mindegy, mit kap a győztes: egy jegygyűrűt vagy a szükséges vonatjegy árát, végső soron a túlélés a tét.

Térben és időben is itt, a vonaton, illetve itt, a sakkban érnek össze a szálak. A feszültséget egyszerre fokozza a játszma szándékosan kitartott lassúsága, valamint a vele párhuzamosan zajló eseménysor, mely a kasszasiker akciófilmeket megszégyenítő módon került vászonra.

Talán itt érdemes utalni az említett akciójelenetek egyik központi szereplőjére, Pirosra és az őt alakító Péterfy Bori játékára. A kétarcú karakter egyszerre titokzatos, femme fatale-jellegű díva (a vonaton) és kegyetlen tiszt (a flashbackekben), a színésznő pedig mindkét oldalt tűpontosan formálja meg. Szintén negatív karakter a Márta és István helyzetét megnehezítő vasutas. Egysíkúbb, a cselekmény szempontjából kevésbé jelentős figura, a hatalom utasításainak kegyetlen végrehajtója. Ez azonban nem akadályozza meg David Yengibarian harmonikaművészt, hogy emlékezetes alakításával nyomot hagyjon a filmet nézőkben.

A főszereplők – Váradi Gergely, Mácsai Pál és a Tóth Barnabással az Akik maradtakban korábban már együtt dolgozó Hajduk Károly – neve garancia a minőségre. Váradi Gergely Istvánja hozza a heves, impulzív és önérzetes forradalmárt, Mácsai Czentovicsa pedig hideglelősen számító és taktikus. A legnagyobb (és színészileg talán a legszebb) feladata Hajduknak volt, aki mintha valóban megtanult volna önmaga ellen játszani. Legalábbis erre enged következtetni a hitelesség, amivel lépésről lépésre viszi színre „B” tudathasadását.

Ilyen szereposztás mellett is kockázatos volt az elsőfilmes Varga-Járó Sára kiválasztása a hősnő szerepére, de remekül megoldotta a rábízott feladatot. Igaz, Márta nem karakterszerep, feltételezhetjük tehát, hogy bizonyos pontokon elég volt a színésznőnek önmagát játszania, ez azonban nem von le a végeredmény, az őszinte és érzékeny játék értékéből.

Sok, nagyon sok minden van még a Mesterjátszmában, amiről érdemes és fontos lenne beszélni. A szavaknál azonban többet mondanak a képek, jobb hát, ha a továbbiakról a moziban tájékozódunk. Ide tartozik például a cselekmény előrehaladtával megszaporodó ellentmondásokat és összeegyeztethetetlen elemeket megmagyarázó, filmvégi fordulat, ami fejbe vágja a nézőt, mielőtt útjára engedné. Lehetne beszélni arról is, hogyan lép túl a sakk saját motívumszerepén, és válik univerzális cselekményszervezővé, valamint a képi világ meghatározó inspirációjává. Vagy a parasztról, amit Sára majdnem elveszít az első jelenetben, de végül megtalál. Habár ez nem olyan meglepő, hiszen ahogy a vonat egyik utasa mondja: a sakkban és az életben is a legtöbb a paraszt.

Fotó forrása: JUNO11