? Mit jelent ma bemutatni Az ember tragédiáját? Gondolom, nem ugyanazt, mint 10, 20 vagy 40 éve.
? Van három nagy, magyar drámánk ? Az ember tragédiája, a Bánk bán és a Csongor és Tünde ?, ami ma már eleve butaság, hiszen annyi sok jó, nemzeti színdarabunk lehetne. De ezen a hármon maradt rajta ez a nemzeti sallang, a darabtól független elképzelés, elvárás ? ami mind csak kárt okoz. Megmondom őszintén, én világ életemben nem kedveltem ezt a három darabot; valamilyen módon előadhatatlannak tartom őket. A Tragédia egy nagyon izgalmas és sokrétű, embert próbáló olvasmány, de színházi szempontból néha olyan, mintha egy óvodás lelkületű ember írta volna. Amikor most újraolvastam, a legjobban a zárójeles megjegyzéseken szórakoztam, amikor Madách leírja, hogy mi történik éppen a színpadon. Változtatás nélkül nem könnyű ehhez színházilag hozzányúlni; én három Tragédia-előadást láttam, de egyikre sem emlékszem. Őrületes hendikeppel indul az ember, amikor egy ilyen nemzeti drámába belefog. Ha megpróbálja az ember úgymond klasszikusan előadni, az őrületes bukás, mert a darab nem erről szól; a Tragédia nem történelmi tabló. Az úgynevezett történelmi tablókat Madách csak eszközként használja. Ő egy nagyon művelt férfi volt, mégis elkövetett tárgyi tévedéseket. Hogy csak egyet mondjak: az athéni színben bejön Miltiadész, és közli, hogy ?győztünk Maratonnál?. Pedig egy sportág épült arra, hogy nem Miltiadész jelentette be a győzelmet, hanem az a szerencsétlen harcos, aki 42 kilométert és 195 métert futott, majd összeesett és meghalt. Madách nyilván tudott erről, de úgy fésülte, alakította át a történelmi helyzeteket, ahogy arra az adott szituációban szüksége volt ? úgy, mint Shakespeare. A mi előadásunk azzal a szándékkal készült, hogy a darab szellemiségét, azt, amit Madách ki akart fejezni, valahogy közel hozzuk a nézőkhöz. Nálunk minden kép ráépül az előzőekre; ami díszlet vagy eszköz bekerül a színpadra, az ott is marad, így a végén egy nagy emlékkupac lesz az egész, mintegy azt hangsúlyozva, hogy nem különálló képekről van szó: a színdarab a képek, az élmények, az eszmék és az azokban való csalódások sorozata, egymásutánisága.
? Mit gondolt, jelen körülmények között milyen lesz az előadás fogadtatása?
? Biztos vagyok benne, hogy a nézők nem fogják érzelemmentesen fogadni. És ez független a Nemzeti helyzetétől; pusztán az, amit a színdarabról gondolunk, már bőven elég ahhoz, ha egy ilyen úgynevezett formabontó előadás születik, az érzéseket és ellenérzéseket szüljön mindenkiben. Ez a színház dolga.
? Befolyásolta mindez a próbafolyamatot?
? Persze, rengeteget beszéltünk arról, hogy talán ezt vagy azt már nem kéne vagy máshogy kéne. De Robi semmi olyat nem gondol, amit nem a szöveg sugall.
? Az elmúlt hetekben több sajtóhír is megjelent több színház, köztük a Nemzeti színészeinek fizetés-elmaradásáról vagy -csúszásáról. Milyen volt ilyen körülmények között próbálni? Ráadásul úgy, hogy Az ember tragédiája a Nemzeti Színházban mindig fontos bemutató.
? Minden bemutató fontos, különösen ebben az érzékeny helyzetben, amikor támadások érik a színházat ? nem csak a Nemzeti Színházat: általában a színház, sőt a kultúra létjogosultságát érte támadás. Ilyenkor az ember azt érzi, hogy nem nagyon hibázhat. És ez művészetellenes, mert a színésznek tulajdona kell, hogy legyen a hibázás lehetősége. Máskor a színházban, ha valami épp nem sikerül annyira jól, akkor az csak egy évadon keresztül megy, vidéken eléri a bérlet végét, aztán levesszük a műsorról ? ennyi. Rányomja a bélyegét az ember mindennapjaira ez a létbizonytalanság. És a támogatás csökkenése nem csak ? mondjuk ? a kert állapotát, de a bemutatókat is érinteni fogja. Alföldi Robi rendezi az első bemutatót, a Szent Johannát; most úgy tűnik, hogy kényszerűségből az egy teljesen csupasz térben fog játszódni, semmilyen díszlet nem lesz benne.
? Hogy illeszkedik a Tragédia a kortárs magyar-évadba?
? Mivel az évad bemutatói többnyire kortárs magyar darabok voltak, valószínűleg leképezik azt, ami most belőlünk sugárzik: egyfajta illúzióvesztést. Ilyen szempontból programértékű volt számomra Térey darabja, ami az én generációm, a rendszerváltáskor pályakezdők generációjának csődjéről szól. Annak a beismerése, ha ennyit tudtunk felmutatni, akkor nagy valószínűséggel ennyi az ország, ennyi szürkeállomány, ennyi erkölcsiség van bennünk. Nonszensz, hogy már Móricz Zsigmond is erről írt. Egerben volt ez a ?székfoglaló? a remény színházáról: ha az igazgató két évadra elegendő olyan magyar darabot talál, ami ebbe beleillik, gratulálok neki. Akkor a Himnusz szövegét is meg kéne változtatni, az sem túl reménykeltő ? de hát természetesen nem kell megváltoztatni: ezek vagyunk, erre kell büszkének lenni, és az elmúlt hatvan évet sem szabad eltörölni. Ezért csodálatos számomra a Mohácsi-darab, az Egyszer élünk, mert az ezzel próbál szembenézni úgy, hogy nem ad igazat senkinek. A jó darabok, regények felmutatják a problémát, de nem ítélkeznek.
? Lucifer szerepe lesz a jelenleg futó előadások közül a negyedik abszolút főszerepe. Nem sok ez?
? 1989 óta általában ? hála istennek ? zömmel fajsúlyosabb dolgokkal terheltek meg. Annak idején láttam idősebb kollegáimat, akik belefásultak ebbe az egész színészesdibe. Akkor nagyon nehezen barátkoztam meg ezzel a gondolattal, ma már mélyen megértem őket. Nem azért, mintha már itt tartanék, de sokszor nehéz előkaparni a maradék sugárzást, kedvet, mondani akarást. Ez egy olyan pálya, amelyben folyamatosan csak adsz, adsz, adsz.
? Hogy tudja kezelni a belefásulás rémképét?
? Most például felüdülésként Horváth Csabáékkal kezdek dolgozni. Már majdnem tíz éve a Nemzetiben vagyok: én még ilyen hosszú ideig nem voltam egy helyen. Az olyasmi például segít, hogy most először dolgozom Tenki Rékával, és ilyen szorosan még Szatory Dáviddal sem találkoztam: az új kollégák erőt, új impulzusokat adnak az embernek.
? Milyen érzés, ha ennyi főszerep ? Bánk bán, Oidipusz, Szakhmáry Zoltán, Lucifer és még rengeteg másik ? után esetleg egy ?harmadik ajtónállót? osztanak önre?
? Kifejezetten jó érzés. Egy ideje már nincs becsvágyam a színházban; a fiatalos, tojáshéjas hamvasság már elmúlt belőlem. Egy idő után a szerepek nem boldogítják az embert, hiszen már szinte mindent megélt: én szeretkeztem a színpadon, megöltem magam a színpadon, vágtam ki a nyelvemet, vakítottam meg magam. Ezek után már az az izgalmas, az a lényeg, hogy kik állnak mellettem a színpadon.
