 |
- Játszott már a londoni Wigmore Hallban és az amszterdami Concertgebouw-ban. Mennyiben más itthon pódiumra lépni?
- Ha izgulnék még a fellépések előtt, akkor a hazai koncerteken iszonyú lámpalázam lenne, mert itt másképp, más füllel hallgatnak az emberek. A publikum soraiban ugyanis akadnak olyanok, akik ott voltak már a legelső hangversenyeimen, így pontosan tudják, honnan indultam, mennyit fejlődtem. De ennek ellenére legjobban a hazai közönségnek szeretek játszani. A magyar publikum ugyanis zeneértő, igényes hallgatóság. A zene öröméért jönnek a koncertekre.
- S ma már minden szorongás nélkül tud az estjein muzsikálni?
- A koncerten minden megszűnik körülöttem. A terem, a közönség. Játék közben csak a ZENE és én létezem. Transzközeli állapot gordonkával... Néha a darab végén döbbenten nézek körül, hogy hol is vagyok.
- Azért a partnerekre is figyelni kell...
- Ők is a zene részei. S nagyon örülök, hogy most ismét Kovalszki Máriával játszhatom, hiszen régóta ismerjük egymást. Még diák voltam, amikor először koncerteztünk, s később rengeteg hangversenyen léptünk pódiumra. Csodálatos érzés ismét egy ilyen fantasztikus zongoraművésszel játszani, aki ugyanúgy érez, lélegzik, ugyanazt jelenti számára egy adott hang vagy ütem, mint nekem. Emellett boldog vagyok, hogy a hazai zenekarok is rendszeresen gondolnak rám. Fontos számomra, hogy egy szezonban többször is szerepeljek itthon.
- A tavaszi fesztivált követően is szép sorozata lesz, hiszen áprilisban Kocsis Zoltánnal, Baráti Kristóffal és a Concerto Budapesttel ad hangversenyt a Művészetek Palotájában, majd júliusban Martonvásárott, a Nemzeti Filharmonikusokkal...
- Amikor tudok, örömmel jövök, bár nehéz egyeztetni a Frankfurti Rádiózenekar szólócsellistájaként a zenekari szolgálataimat az egyéb fellépéseimmel, valamint az óráimmal a Frankfurti Főiskolán. Hiszen a növendékeimet sem hagyhatom sokáig magukra.
- Nem gondoltam, hogy érdekli a tanítás. Más karakterű muzsikusnak tűnik, olyannak, akit a kamarázás, a szólófellépések, a zenekar teljesen leköt...
- Pedig nagyon is foglalkoztat már egy ideje. Sokan járnak hozzám privát csellóórákra, illetve a frankfurti főiskolán tavaly ősz óta tanítok docensi állásban.
- Hány éve tanít?
- ?gy két-három éves korom óta. Bizonyos legendák szerint már az óvodástársaimnak is lelkesen osztottam a tudást... Csellótanítással azonban csak három esztendeje, harminckét éves korom óta foglalkozom. Két tanítványom is komoly állást nyert egy évnyi, intenzív közös munka után egy-egy nagyhírű olasz és német zenekarban. Úgy vélem, mindez beleszámított a docensi meghívásomba, akárcsak a rádiózenekari munkám, s talán koncertjeim, felvételeim híre, visszhangja is.
- Mit gondol, miben rejlik a tanításának a titka? Milyen ars poeticára neveli a fiatalokat?
- Minden növendék más és más, így általánosítani nem lehet. Rendkívül fontos viszont az, hogy hogyan viszonyuljanak a zenéhez. Mi az, ami fontos, mire figyeljenek, s hogy elsősorban mindig a zeneszerző célját vegyék figyelembe. S az is lényeges, hogy abban a korban, amelyben az adott mű született, hogyan éltek az emberek, milyenek voltak a mindennapjaik, mi befolyásolta őket. Mindez benne van a darabban, és erősen hatnia kell a mű előadásmódjára. A zene iránti alázat a legfontosabb. Ahogy az is, hogy jól érzékelhetően el tudják határolni a különböző zenei korszakokat. Ha Bachot, Beethovent, Debussyt vagy Kurtágot játszanak, akkor mindegyik darab teljesen más és más kell, hogy legyen. Erre jön rá még az előadó ujjlenyomata, ami mégis különbözővé tesz minden előadást. Hát nem csodálatos a művészet?! Így a hallgató - csak a zenének köszönhetően - más világban, más helyen érezheti magát.
- A repertoárján jelentős szerepet kapnak a kortárs művek, hiszen Krysztof Penderecki több esetben kérte fel a művei előadására...
- Hallotta az egyik kompozícióját az előadásomban, és felfigyelt rám. A kortárs zenét - de csak azokat a darabokat, amelyek tényleg jók - valóban nagyon lényegesnek tartom, azért, mert ugyanarról szólnak, mint a több száz esztendős kompozíciók. A zeneszerző a darabba sűríti az érzéseit, gondolatait a korról, beleszövi mindazt, amit lát, érez. Ezek a művek, akárcsak valami különös időkapszulák, rögzítenek mindent a mindennapjainkról. S remélhetően évszázadokon keresztül részei lesznek a kultúránknak.
- Németországban szerencsés helyzetben van, hiszen sokkal többet játsszák a modern darabokat, mint nálunk.
- Igen, nagy hagyománya van a kortárs zenei koncerteknek. A Frankfurti Rádiózenekarral évente négy ilyen hangversenyt adunk, s ennek a bérletnek kialakult a speciális publikuma.
- Sokat jár haza koncertezni, mégis Németországban él. Nem volt nehéz meghozni ezt a döntést?
- De igen. A német mentalitást sem könnyű megszokni. Tizenkilenc évesen keltem útra tanulni. Egy fesztiválon hallott játszani David Geringas professzor, s ő hívott meg a lübecki főiskolára. S aztán a Philharmonia Hungaricánál, a Doráti Antal által 1957-ben alapított együttesnél szólócsellista állást kaptam. Remek lehetőségnek tekintettem, hiszen így a zenekari munkával megszereztem azt a pénzt, ami a további tanulmányaimhoz kellett. Emellett a Drezdai Staatskapellénél is játszottam, ahová szintén próbajátékot követően kaptam felkérést. Nem sokkal később azonban megszűnt a Philharmonia Hungarica. Nem akartam munkanélküliként várni a folytatásra, s jelentkeztem a Frankfurti Rádiózenekar állására, ami hat esztendeje betöltetlen volt. Felvettek, s azóta is oszlopos tag vagyok, a szólókoncertek és a tanítás mellett. Sokat vagyok úton, mert jó azért néha Németországból eljönni egy kicsit...
- Nem sok együtt mindez?
- A szólókoncertek és a tanítás áll az első helyen. Ezért dolgozom azon, hogy a docensi állásomból professzori kinevezés legyen, s csak a tanításra és a szólózásra kelljen koncentrálnom. Tizenkét évet töltöttem szólócsellistaként különbözö zenekarokban, s úgy érzem, ennyi elég. Ideje más utakat keresni.
- Édesapja ütőhangszeres művész volt, majd zenekari igazgató, s jelenleg a Művészetek Palotájának munkatársa. Édesanyja szintén csellista, s mindkét nővére tanult zenét. Gondolom, semmi nem mentette meg a muzsikuspályától...
- A választási lehetőségem mindig megvolt. Kivéve az első hangszeremnél, hiszen a hegedűt négy esztendősen kaptam meg. Mire azonban ötéves lettem, össze is tört. Véletlenül ráesett egy asztal. Utána már én akartam csellózni, s ezt az instrumentumot az első pillanattól kezdve imádtam. Voltak persze kamaszként időszakok, amikor nem a hangszer állt az első helyen. Fociztam, s bekerültem egy NB III-as csapatba. Tehetségesnek tartottak, választhattam volna a sportot is, de már akkor is lusta voltam, s tudtam, nagyon hiányozna a zene.
- A szülei le- vagy rábeszélték a zenész hivatásra?
- Amikor kiderült, hogy nem vagyok teljesen tehetségtelen, attól kezdve nagyon odafigyeltek rá, hogy kiaknázzam a talentumomat. Tizenhárom évesen felvettek a Zeneakadémia előkészítő tagozatára, majd kilenc nemzetközi versenyen vettem részt, nem egyszer igen komoly eredménnyel. Aztán Németország következett.
- Ha itthon kapna lehetőséget a tanításra és a szólókarrierje építésére, hazajönne?
- Elméletileg igen. Gyakorlatilag azonban azért nem, mert kint él a családom. A feleségem német, ő is muzsikus, s egy Frankfurt melletti ház az otthonunk a három fiammal.
- Akkor gondolom, a gyerekek is örököltek valamit a zenei tehetségből...
- A legkisebb még csak öt hónapos... A másik kettő azonban ijesztő. A két és fél éves fiam kapott egy egészes hegedűt, amit úgy fog, mint egy csellót, s napi másfél-két órát küzd vele. Huzigálja rajta a vonót, és néha közben bal kézzel penget is. Ha pedig tornázni mennénk vagy hóembert építeni, akkor közli, ő inkább gyakorol... Ha elvesszük tőle a hangszert, akkor két pálcikával folytatja... A legnagyobb fiam pedig, amikor kicsi volt, megállás nélkül gyerekdalokat énekelt. Bármelyik nótát hallotta kétszer, már fújta kívülről, s addig gyakorolta, amíg teljesen tiszta nem lett az előadása. Meglátjuk, mi lesz belőlük, de akár még a családi zenekar is összejöhet...
.
