Lajka sorsa bizonyos értelemben össze is fonódik a Bulgakov szatirikus-fantasztikus regényében szereplő Gombóc nevű kutya sorsával, amennyiben mindketten a tudomány és a politika ártatlan, mit sem sejtő áldozatai. Bulgakov regényének színpadi adaptációja érzékenyen hozza mindazon témákat, amelyeket az orosz klasszikus regényekből ismerhetünk: az elesettek, a nyomorultak életét, a társadalom más rétegeinek felelősségét, illetve felelőtlenségét, hatalom és erkölcs, tudomány és vallás, értelem és érzelem, igazság és igazságosság dilemmáit. Valamint azt a kérdést, hogy vajon képes-e az ember arra, hogy önerőből és puszta elhatározásból egy új világot építsen anélkül, hogy lerombolná a régi értékeit. S az újonnan megteremtett értékek vajon meddig működnek/működhetnek valóban értékekként anélkül, hogy korrumpálódnának. Bulgakov regénye természetesen parabolaként működik, amennyiben Preobrazsenszkij professzor szervátültetési kísérleteit a történelmi-politikai kísérletek analógiájaként működteti, s amellyel ez utóbbiak veszélyeire, illetve lehetséges végzetes kimenetelére kíván figyelmeztetni.
Kordonszkij választása nem okozhat túl nagy fejtörést annak, aki azon gondolkodik, vajon miért kívánta a rendező 2005-ben éppen ezt a darabot megrendezni, ráadásul éppen Bukarestben. De ha Budapesten rendezte volna meg, akkor is kézenfekvő lenne a magyarázat: az a világ, amelyet a posztszocialista országokban a rendszerváltás teremtett, meglepően hasonló típusokat és dilemmákat hozott felszínre, mint amilyenek Bulgakov 20-as évekbeli regényében szerepelnek. S a darabban a professzor által gúnyosan kifigurázott "átmenet" időszaka éppen az, amelyben van szerencsénk nyakig benne ülni, s ki tudja meddig. Ez az a bizonyos átmeneti, tranzitidőszak, amelyben a szabadrablás, az erőszak, a hatalommal való visszaélés, az értékek alapvető elbizonytalanodása, kibicsaklása magától értetődik, s amelyben a kultúra, a civilizáltság és az értékek őrzői egyszercsak a "lúzerek" kreclijében találják magukat. A bukaresti Nemzeti Színház kiváló színészekkel dolgozó előadása Kordonszkij interpretációjában nem kevésbé bonyolult, mint maga ez az átmeneti valóság. Hiszen jóllehet, a lakóbizottság proli diktatúráját már zsigerileg is elutasítandónak mutatja, ám az a világ, amelybe a nyomorult kóbor kutya kerül, először kutyaként, majd afféle elszabadult kutyafrankensteinként sem túlságosan vonzó vagy szimpatikus. A magával ragadó, jó tempójú és Bulgakovhoz hűen szatirikus-abszurd hangvételű - és látványában is azt követő - első felvonást, egy jóval lassúbb és a színpadi realizmus felé tévesen elhajló második felvonás követi. E színpadi realizmust ráadásul politikai realizmus egészíti ki, ami a darab második felét sokkal didaktikusabbá, s a figurákat jóval közhelyesebbé, papírízűvé teszi.
Bulgakov izgalmas, lenyűgöző, fantasztikus és abszurd világa itt inkább valamiféle lassú tandrámává alakul át, amit még a téma húsbavágóan aktuális volta - valamint az igazán kiválóan játszó színészek, különös tekintettel a Gombóc kutyát alakító Marius Manolére, valamint a Professzort alakító Victor Rebengiucra - is csak kis mértékben tud ellensúlyozni. A témája, problémafelvetése miatt igencsak gondolatébresztő előadás végül nem ad igazi támpontokat arra vonatkozóan, hogy Kordonszkij mire is akarta kifuttatni az előadást. És persze az sem lett volna baj, ha a szemet bántóan infrapirosban (?!) működő feliratkivetítő folyamatosan működött volna. Ám erről nyilván nem a rendező és nem az előadás tehetett.
