„Elérkezett az idő, amikor érdekesebb az objektivitásra törekedni, mint jajgatni és vádaskodni” – fogalmaz Szikora János rendező a hétvégén bemutatott Trianon című előadás apropóján. A székesfehérvári Vörösmarty Színház bemutatója egy képzeletbeli tárgyalásra kalauzol el minket, amelyen számba veszik az 1920. június 4-én Trianonban véglegesített dekrétum elfogadásában résztvevő nemzetek politikusainak felelősségét. De hogy kerül ide a mohácsi vész?

Az előadás nézőterén helyet foglalva azonnal érezzük: tárgyalóterembe léptünk. A színpad elrendezéséből és az első mondatokból nyilvánvalóvá válik, hogy mi, a közönség soraiban ülők vagyunk az esküdtszék. De vajon lehet-e elfogulatlanul ítélkezni olyasvalamiről, amiről száz éve csak változó politikai érdekek és sérelmek mentén folyik a szó? Sárosi István nagyszabású Trianon drámája a tények aprólékos összegyűjtésével erre tesz kísérletet.

„Nem lehet ítéletet hozni anélkül, hogy az ember ne hallgasson meg minden felet, és ne vizsgáljon meg minden szempontot. Az objektivitásra törekvés tán lehetetlennek tűnik, a darab és az előadás mégis erre a lehetetlenre vállalkozik” – fogalmaz Szikora János. A rendező a delphoi jósda fölé függesztett, híres mondatot idézi: Ismerd meg önmagad. „Ez a kategorikus imperatívusz morális parancsot fogalmaz meg az emberek felé. A mondat nem csak személyes vonatkozásban, hanem tágabb értelemben, egy közösségre is értelmezhető, különösen egy nemzet közösségére.

Magyarországon a nemzeti önismerettel komoly bajok vannak.

Az önismeretnek akkor van értelme, ha igazságokon alapszik. Ez a kritérium szenvedett csorbát nagyon sok alkalommal, amikor nem volt hatalmi érdek a nemzeti önismeret igazsága.”

Szikora János a darab próbáján

Szikora János megjegyzi: az egyén életében is pontosan érzékelhetőek ezek a hatalmi érdekek mentén változó diskurzusok. „Énekeltem úttörődalokat a dicsőséges Tanácsköztársaságért, majd tagja voltam a Szamuely úttörőcsapatnak. Később megtudtam, hogy Szamuely egy véreskezű gazember volt, aztán, hogy a Tanácsköztársaság nem is olyan dicsőséges, és nem is olyan magyar.”

A rendező szerint „elérkezett az idő, amikor érdekesebb az objektivitásra törekedni, mint jajgatni és vádaskodni.” Sárosi István drámája számba veszi a Magyarországon élő kisebbségek sérelmeit, autonóm törekvéseit, a környező országok és nagyhatalmak érdekeit. Érdekes párhuzamként jelenik meg az 1526-os mohácsi csata, amelyben a lényegesen kisebb és rosszabb fegyverzettel rendelkező magyar csapatok kétségbeesve vagy lelkesedéstől fűtve rontottak az oszmán hadaknak. A következményeket ismerjük. „Mohács nagyszerű párhuzam. Trianonra sorsfordító, tragikus pillanatként tekintünk, akárcsak Mohácsra. Mai fejjel egyszerűen nem értjük: hogyan lehet fejjel nekiszaladni a falnak? Nem lehetett más kiutat találni, mint belerohanni a pusztulásba? Persze utólag mindig könnyű okosnak lenni, mégis nehéz megértenem például a dokumentumfilmeken látható lelkesedést, amely az első világháborúban hadba vonuló katonákat jellemezte. Minek örültek? Miért voltak olyan boldogok? Hiszen a pusztulásba tartottak. Ennyire meg lehetett vezetni az embereket?”

A darabban két, nemzetközi jogi szakértő képviseli a vádat és a védelmet. Míg a vád az önhittség és rátartiság csapdájában vergődő magyar vezetés hibáit igyekszik kidomborítani, a védelem a győztes hatalmak korábbi elveiket meghazudtoló, a magyar tárgyalási felvetéseket a végsőkig elutasító elfogult attitűdjét. Magyarország „legyen öngyilkos, hogy ne haljon meg?” – tette fel a kérdést Apponyi Albert gróf Párizsban, mikor 1920 januárjában szembesült a magyar szempontból elfogadhatatlan békefeltételekkel. Az előadás megidézi ezt a beszédet is, amelyet követően márciusban rövid ideig úgy tűnhetett: újratárgyalhatóak a drasztikus kondíciók. Lloyd Geogre brit miniszterelnök állt akkor sokak szerint a magyarok, mások szerint az igazságosság pártjára; nem tudni, később mi söpörte el kétségeit a békekötés feltételeinek megalapozatlanságát illetően.

Bár az előadás tárgyalási kerete, a diplomáciai megbeszélések egymásutánisága kevés teret enged a személyességnek, a vetítések és a színészek érzékletes játéka élővé varázsolja a zömében száraz tényekre épülő dialógusokat. Gáspár Sándor a védő, Seress Zoltán a vádló személyében tartja kézben a tárgyalást, olykor egymás mondatait befejezve.

Egyed Attila, Lábodi Ádám, Sághy Tamás, Kádas József, Trokán Péter a hatalmasságok szerepében az epizódszerű jelenetekben is igyekeznek árnyalt karaktereket láttatni.

„Trianonról sokáig nem lehetett nyíltan beszélni, szerintem most érkezett el az idő, hogy megnézzük nemcsak a következményeket, hanem, hogy miként jutottunk el idáig” – fogalmaz Szikora János.

A darab végén felmerül a politikai felelősség kérdése. A védőbeszédében Gustavson azt mondja: „Vádolom Magyarország mindenkori illetékes politikai vezetését, akik nem voltak képesek felmérni az ország bel- és külhoni realitását, döntéseiket ezen ismeretek hiányában hozták (…) a politikai felelősség nélküli politikai vezetés büntetendő tevékenység!”

 „Nincsenek illúzióim, s kérem, uraim, önöknek se legyenek!” – mondta Károlyi gróf az 1918-as belgrádi fegyverszüneti megállapodásról szóló tárgyaláson. Reméljük, a szembenézés kérdésében ma már nem ilyen reménytelen a helyzet.

Fotók: Torma Sándor / Vörösmarty Színház