A trükk nem csak teremtője, Scapin és "áldozatai" számára működik, hanem Silviu Purcarete színpadán is. Varázslata sokrétű, a könnyed burleszk helyzetkomikumai mellett intellektuális mélységeket is elér, de nem riad vissza a tragédia nyers ábrázolásától sem. Jól keveri a stílusokat; a realitás és a szürrealitás éppúgy megfér jelenetépítéseiben, mint díszlet- és tárgyhasználatában. Nagyszerűen használja a kellékeket, a többször is eltörhető széket, a zongorát, amely központi ? de nem erőltetett ?, transzcendens szimbólumává válik darabjának. A mindenek fölött álló, billentyűivel beszélő megszemélyesített tárgy Scapin állandó kelléke lesz. A zongora az egyetlen társa, mentsvára egy számára idegen világban. A hangszer szinte megelevenedik, a rendező igyekszik mágikus tárggyá varázsolni ? hol füst, hol fény árad belőle, billentyűi önmaguktól is megszólalnak, periratok titkos rejtekhelyévé válik. Scapin és zongorája a szánalmas kispolgári miliő, szabályok és elvárások övezte világa fölött áll, átlátja a helyzeteket, könnyen túljár mindenki eszén, de nem vezérlik gonosz célok vagy ártó szándékok. Éppen ellenkezőleg. Ő az, aki elrendezi a szerelmeket, az apa-fiú viszonyokat és mindehhez csupán egy eszközt választ: mindenkinek azt mondja, amit hallani és látni akar. Egy kispolgári szemfényvesztő álruháját ölti magára, aki hazugságait és módszerét, mellyel az embereket manipulálja, művészetnek titulálja.
Purcarete nem akar önmegvalósításba fogni, csupán rendezői rutinjára, ízlésvilágára és arányérzékére bízza rendezését. Szerencsére, hiszen tapasztalata, kifinomultsága és mértékletessége által nem vész el a Moliére-i szöveg lényege és esszenciája. Nem akarja a történetet mindenáron beleerőltetni valamely korszakba, és nem kezd kínos aktualizálásba sem. Mindössze apró, jelzésnyi utalásokkal érzékelteti, hogy akár az '50-es, '60-as évek Olaszországában is játszódhatna mindez. De ugyanúgy Moliére korában és napjainkban is, bárhol a világon.
Az előadás jelenetei nem hagyják lankadni a figyelmet. Purcarete sokféle eszközzel dolgozik; jól bánik a zenével, és jól a fényekkel is. Szép jelenet például Geronté (Garay Nagy Tamás) megbüntetése, amelyben Scapin szinte a férfi lelkiismereteként jelenik meg. Geronté ellenségei elől akar elbújni, de az őt követő fénynyaláb inkább az önmaga elől elbújni képtelen férfi szimbóluma lesz. Akciókban sincs hiány, tányértörés, dulakodás, erotikával fűtött jelenetek is helyet kapnak az előadásban.
Trill Zsolt
A rendező a lényegre törő díszletezés mellett a színészvezetésre is fókuszált. A főszerepben feltűnő Trill Zsolt viszi a hátán az előadást nagyszerű játékával, amelyben kollégái kiváló segítséget nyújtanak. Játékával összetett karaktert formál meg. A jellemfejlődés drámai útja a kiábrándult közönytől indul, amelyen felülkerekedik a segítő szándék feléledése, majd az ebben való csalódás általi lelki és fizikai megsemmisülés. A szálakat mozgató Scapin, Moliére darabbéli, bújtatott alteregója valójában a tragikum fonala a komédiában. Moliére jól láttatja Scapin szemén át a törvény útvesztőit és a megvesztegethetőség problémáját is.
Az Oláh Zsuzsa által megformált Nériné, Jácinta dajkája költői magasságokba emelkedik és metaforikus alakja egyfajta, korokat átívelő hídként köti össze a Moliére korabeli Napkirály udvari pompáját a fél évszázaddal ezelőtti olasz kisvárosi valósággal és napjainkkal. Fontos rendezői éleslátásra vall, hogy Silviu Purcarete éppen egy mellékszerepben ismeri fel a megoldás kulcsát. A festményről lelépő, magasztos figura átveszi a hatalmat az események fölött és jelenlétében minden determináltan oldódik meg. Oláh Zsuzsa arisztokratikus tartással teremti meg a fennkölt alakot.
Orosz Melinda, Trill Zsolt és Szűcs Kata
A szerelmesi, illetve az apa-lány és fiú-apa egymásra találások Shakespeare-vígjátéki színezetet adnak a történet lezárásának, de Moliére megmenti darabját a túlzó romantikától, és főhősét bukásra ítéli. Scapinnel egy háztetőről lezuhanó szerszám végez, bár nem tudjuk meg, hogy végérvényesen-e. A szerző saját pályájából visszaköszönő, megkeseredett élettapasztalata visszhangzik e megoldásban, melynek tanulsága, hogy hiába a jó szándék vezérelte fondorlat, az igazságszolgáltatás; aki túl sokat tud, az bajban van. Egy szállóige derenghet a leúszó fényben: mondj igazat, betörik a fejed.
