A százhatvanhét négyzetméteres függöny nyolcvanöt százalékban elkészült, az ország legnagyobb „varrodájában”, Szegeden fogják összeállítani, mielőtt rendeltetési helyére kerül. A nemzet szellemi és kulturális összetartozását hordozó díszfüggöny szerteágazó alkotási folyamatáról beszélgettünk a tervezővel.
A történetszövésben feldereng a mitológiai párkák alakja. A mintánként (hatvanszor nyolcvan centiméter) háromszáz–ötszáz munkaórát hímző asszonyok a magyar sorsot öltögetik apró mozdulatokkal a bársonyba, mielőtt elvágják az utolsó öltés fonalát.
„Szeretem ezt a projektet – kezdi a történetet Kustán Melinda –, mert az út, amíg eljutok a gondolattól a befejezéséig, sok életélményt, tanulságot ad. A felgyorsult világban kevésbé értékeljük az időigényes, elmélyült, meditatív munkát. A hímzők ezzel az archaikus tevékenységgel megidézik a közösségek szellemi összetartozását, az iparművészeti alkotás a női kezek által megtelik lélekkel.”
De kezdjük az elején… 2018-ban járunk, Kustán Melindának megcsörren a telefonja, és bemutatkozik Vidnyánszky Attila. Mivel semmilyen nexusban nincsenek, viccnek gondolja a hívást, és megszakítja a vonalat. Az újabb csörgés már hivatalosan, a Nemzeti Színház titkárságán keresztül érkezik, az igazgató személyes találkozót kér.
A direktori irodában Kustán Melinda meglátta az általa tervezett kárpitot, amelyet Sopron felkérésére készített. A hűség városa ezzel az ajándékkal köszöntötte az újonnan épült teátrumot még 2002-ben. A különleges technikával készült kárpit megtetszett az igazgatónak. „Szívesen járom a szakmai határterületeket, és keresem azokat a technológiai megoldásokat, amelyekben a művészi tartalom és a mesterségbeli tudás egymásra találnak.” Ezt látta meg Vidnyánszky Attila a kárpitban, ezért bízta meg a feladattal, hogy dolgozza ki a Nemzeti Színház új nagyszínpadi díszfüggönyének koncepcióját.
„Többéves kutató- és tervezőmunka előzte meg a kivitelezést. Előbb kézzel rajzoltam meg a mintákat, majd digitalizáltam őket. Ezt követően elkészítettem a színterveket és a minták 1:1 arányú műhelyrajzát, amelyek végül felkerültek a bársonyra.” Munkanaplójában tízezer órát rögzített erre a folyamatra.
A tervezőművész egyenként kutatta fel azt a nyolcvankilenc hímzőt – többségük népművész –, akiket felkért a hímzésre. Járta a képzőművészeti vásárokat, népművészeti fesztiválokat, konferenciákat, a Mesterségek Ünnepét, és gyűjtötte a neveket.
Voltak, akik kedves hímzőtársukat, és akadt, aki önmagát ajánlotta hímzésre. Több kézműveskör csoportosan vállalta egy-egy minta hímzését. „Azzal szólítottam meg az asszonyokat, hogy szeretnék olyan iparművészeti alkotást létrehozni, amely a Kárpát-medence mintakincsét az őt megillető helyre emeli, és az ő imádott tájegységük is felkerül a kárpitra másik ötvenkilenc mellé.”
A személyes kapcsolódásokban életek bontakoztak, családi bánatot, örömöt, közösségi történeteket bíztak Melindára. Minden minta egy-egy asszonysorsot hordoz. Kör-e-mailben, videóhívásokkal kommunikál a tervező a nyolcvankilenc asszonnyal, akik személyesen először június 4-én, a nemzeti összetartozás napján találkoztak a Nemzeti Színházban.
Miként a függöny életfamotívuma szerteágazóan bomlik ki a kárpiton, úgy szövevényesedik a hímzőasszonyok története is. Volt, akinek betegség miatt kellett visszaadnia a munkát, más ízületi gyulladást kapott a nagy terheléstől, többen időközben meghaltak.
A kárpátaljai hímzés kezdése egyre tolódik. „Vártam a megfelelő időt, hogy mikor vigyem el Kárpátaljára az öt asszonyomhoz a hímeznivalót, de nem akar csendesedni a veszély. Április elején elutaztam hozzájuk, ott megállapodtunk, hogy nem viszem ki a bársonyt. Olyan sokkoló élethelyzetek vannak, és olyan bizonytalanságban élnek, hogy nem merek elindulni az ezerötven centiméterszer százhatvan centiméteres bársonnyal, mert több minta és sok munka elveszne, ha valami kár érné. Kivételesen ők öten nem az otthonukban fognak hímezni, hanem a tervek szerint két hétre Magyarországra utaznak, és párban, egymást váltva dolgoznak.”
A gigantikus projekttel a Győrben élő Kustán Melinda állandóan úton van. Budapestre vonatozik, hogy előkészítse a függöny behelyezésének műszaki kivitelezését, vagy hímzőasszonyait járja a bársonytekercsekkel, hogy az utolsó minták is felkerüljenek az életfára, amelynek lombját adja a hatvan kézi hímzésű motívum.
A függöny mintázatát Kustán Melinda tervezte, miután elemezte a múzeumokban fellelhető történeti textilremekeket. A Kárpát-medence hatvan gazdaságföldrajzi tájegységének népi díszítőművészeti mintakincséből indult ki a tervezés, több ezret meghaladó rajzot, vázlatot készített a végleges motívumokhoz. „2019-től két éven át könyvtárakba, múzeumokba jártam, gyűjteményeket látogattam. Lépésről lépésre ballagtam. A mintakincs koncepció szerinti összegyűjtését és rendszerezését követően kezdődött az a tervezői munka, amellyel újraalkottam a mintákat, hogy harmonikus egységet teremtsek a díszfüggönyön a karakterükben és színeikben nagyon is eltérő mintázatokat átörökítő tájegységek megidézésére. A nagy világvallások ábrázolásokra vonatkozó tiltólistáit is tanulmányoztam, hogy ne sértsek meg senkit a hitében. Minden mintából kigyomláltam az állatábrázolásokat, azzal a szándékkal, hogy tiszteletben tartsam a Nemzeti Színházba érkező bármilyen vallású közönség eltérő normarendszerét.”
Az archaikus minták sokféleségének bemutatására azt kérte az asszonyoktól, hogy a júniusi találkozóra hímezzenek egy tűpárnát, és vigyék magukkal. Ezeket egy nagy kosárba egymás mellé rakva ott szembesültek ők is azzal, hogy mennyire különbözik egymástól a tájegységek népművészete. „Az egyik tervezői feladatom az volt, hogy úgy hozzam közös nevezőre a mintákat, úgy teremtsek közöttük harmóniát, hogy még felismerhetők maradjanak a stílusjegyeik alapján. Visszanézve a dokumentációt, száz–kétszáz vázlatot készítettem minden mintához. Amikor kész voltam a tervekkel, elvittem néprajzos szaktekintélyekhez, és mikor valamennyit be tudták sorolni a tájegységébe, akkor tudtam, hogy kész a munka.”
A hatvanadik mintát mesterséges intelligencia alkalmazásával tervezte, azzal a feladatinstrukcióval, hogy az AI mutassa meg, száz év múlva hová fog fejlődni a magyar népi hímzés. 2019-ben a kényszerű Covid-karanténban jött az ötlet, a ChatGPT ekkor még hírből sem volt ismert, de az új kutatási terület az ELTE Mesterséges Intelligencia Tanszékének két szakemberét izgalomba hozta, és csatlakoztak a projekthez. Alkotó kíváncsiságuk és szaktudásuk nélkül el sem kezdődhetett volna ez a különös kísérlet.
„Feldolgoztam kilencezer népművészeti minta fotóját, és elkezdtük tanítani a gépet. Fél év után zsákutcába kerültünk, módszert váltottunk. Elkezdtük azokat a tervezési alapelveket megtanítani, amelyek jellemzik a magyar népművészet mintakincsét. Ezzel eltelt két év, de több döntési elágazással, nagy vonalakban a mesterséges intelligencia összerakta a mintát. Manuálisan a többi ötvenkilenc motívumhoz igazítottam lépték és rajzstílus tekintetében, majd megmutattam az asszonyaimnak, és ők azt mondták, gyönyörű.”
A konklúzió, hogy jó koncepcióval tanítva kurrens feladatokat lehet elvégezni a ChatGPT-vel. Feltételezhető, hogy a mesterséges intelligencia jól vizualizálta a folyamatokat, amelyek be fognak következni: a síkábrázolásból a térbeli ábrázolás felé tart a művészeti ág.
A speciális bársonyra az asszonyok saját otthonaikban hímzik a rájuk bízott, kézi hímzéshez mérten hatalmas mintákat. Néhány szigorú szabályt kötelező betartaniuk: nem érheti füst a szobát, ahol dolgoznak, és a macskának is kint a helye. A pontos öltések elengedhetetlenek, hiszen visszabontásra nincs lehetőség, mert az meggyengítené a bársony szövetét. Melinda legalább kétszer találkozik minden hímzőjével: együtt tervezik meg az alkalmazható öltéstípusokat, együtt végzik az első öltéseket, és a kész munkáért is ő megy el. Ha olyan probléma adódik hímzés közben, amelyet online nem lehet megoldani, akkor újra utazik. „Nincs bontás, nincs hibázási lehetőség, nem tévedünk el a hatalmas anyagon. A 19. századig férfiak végezték ezt a fajta nehézhímzést. A bársonyfelületnek a megmunkálása, szokatlanul nagy tömegének mozgatása embert próbáló feladat. Az ujjbegyet például annyira igénybe veszi a tűhasználat, hogy volt olyan asszony, aki hímzés közben elveszítette ujjlenyomatának a rajzolatát, nem ismerte fel a telefonja biometrikus olvasója.”
A hímzés végeztével a műszaki feladatok következnek: a sávok illesztése, a függöny függesztése és mozgatása. „A tornaterem méretű, több mint féltonnás kárpittal a Szegedi Szabadtéri Színház díszletműtermébe férünk be, ott fogjuk a tizenkét hímzett és a tizenkét minta nélküli sávot összevarrni. Az illesztéseket a géppel hímzett honfoglalás kori mintaelemek függőlegesen vezetik végig, ezekhez rögzítik a függönyt tartó és mozgató hevedereket. A hatalmas súlyú anyag többirányú helyváltoztatását is meg kellett tervezni. A hevederekbe akasztott homokzsákokkal egyensúlyozunk, hogy meglegyen a függöny megfelelő esése, és a kívánt színházi, oldalra, felfelé és bayreuthi stílusban tudjuk majd nyitni-zárni a díszfüggönyt.”
A bársonyt egy Bécs melletti műhelyben gyártották, ahol garantálták, hogy a színtartóssági, kopásállósági, lángterjedési, füstgázképződési szabványoknak megfelel a kárpit. „Textilvegyészekkel együttműködve kísérleteztük ki a megfelelő színt, Vidnyánszky Attila ragaszkodott a magyar közintézményekre jellemző bordó használatához. Sok próbát legyártottak, mire elkészült az a változat, amelyben megfelelő mennyiségű a kék pigment ahhoz, hogy harmonizáljon a Nemzeti Színház meglévő kék enteriőrjével. A bordó bársonyhoz illeszkedve ezután kellett kialakítanom a harminchatféle alap- és tizenöt kiegészítő színből álló hímzőfonal-palettát.”
„Ha meg tudtad álmodni, meg is tudod csinálni.” Igaz ez Kustán Melinda textilművészre, aki villanyszerelő édesapjának kislányként készített szerkezeti rajzokat, műszaki és tervezői tudás nélkül, csupán a képzeletére hagyatkozva. Művészként türelemmel, szisztematikusan dolgozik vízióján, hogy a Nemzeti Színház díszfüggönyének ötéves munkája még az idén elkészüljön.
Hogy milyennek álmodja a pillanatot, amikor a díszelőadáson szétnyílik a függöny? „Ünnep lesz és öröm, a közös alkotás diadala, azonban én már most a következő projekt előkészítésén dolgozom. Nyolcvankilenc kézihímző-asszonnyal, elhivatott gépi hímzőkkel, mérnökökkel, néprajzkutatókkal, színházi kollégákkal együtt megvalósítottuk a koncepciómban megfogalmazott elképzelésemet, ezt a közösségi erőt és tudást fogom továbbvinni a következő tervembe…”
