A Zöld Szalon igen rutinos darab, alaposan megdolgoztatott, ügyes táncosokkal, helyenként felcsillanó kvalitásokkal. Rengeteg munka van ebben az előadásban, az nyilvánvaló, de hiába mesél a vágy személytelenségéről, a libidó, az ösztönök vakságáról, ha nincsenek karakterek, nincs tét sem. A Zöld Szalon egy (még csak nem is annyira) erotikus revü, mely valahova a Tágra zárt szemek és egy táncos swinger klub közé tehető. A színpadon dekoratív, de közhelyes násztáncok, címlapcicáktól ellesett, élveteg tekintetek, vak és értelmetlen párcserés támadások, artisztikus pszeudoszeretkezések sorjáznak - ez női nézőként meglehetősen hazug és idegesítő, férfiként talán szórakoztatóbb lehet. Úgy hat az egész, mintha a lányok a Cosmopolitanből kivonatolt, táncos formában elővezetett tanácsokat adnának elő a kiszemelt férfi megszerzéséről, a fiúk meg mintha csak úgy egyszerűen - egy mindnyájukon meglehetősen lötyögő - alfahím szerepet próbálgatnának. Duda Éva új darabjában mindig két szerepszemélyiség találkozik tehát, soha nem két valódi, hús-vér ember, talán ettől veszik ki az egészből az erotika is.
De ez valószínűleg elsősorban ízlés kérdése, és korántsem jelenti azt, hogy ne lennének tagadhatatlan erősségei az előadásnak, mert vannak. Például, bármennyire is egyszerű, nagyon jó a díszlet (Duda Éva ötlete ez is), a piros, hetvenes évekbeli fotelek, melyekkel tetszőlegesen lehet rendezni a teret, akár hátul alkotnak egy ívet, mint az előadás elején, akár egyenletesen pöttyözik színpadot, mint később. A jelmezek is jók - Földi Andrea tervezte őket - sokféle szubkultúra és életstílus attribútuma toporog egymás mellett, a gótikus fekete csipkeruhától a tűsarkúig, a sportcipőtől a csokornyakkendőig. A táncosokat nem kíméli a koreográfus, és ők mindent meg is tesznek a sikerért, ez leginkább azokban a jelenetekben látszik, amelyekben teljesen egymásra vannak utalva a szereplők. Van, hogy a párok egyik tagja bekötött szemmel táncol, mégis teljes az összhang, a legszebbek pedig azok a pillanatok, amikor a lányokat két-két fiú a magasban villámgyorsan megpördíti, egy harmadik pedig elkapja őket. A villanásnyi szólóhelyzetek is szépek, Haller János és Jónás Zsuzsa duettje pedig a végén azért jóval pozitívabb irányba billenti a mérleget, talán, mert elég magabiztosak mindketten ahhoz, hogy ne játsszák túl a libidószínházat, egyszerűen csak hisznek a saját vonzerejükben, és ez működik.
Juronics Tamás Semmi és soha című koreográfiája régi darab, elég erős darab is, és érdemes leszögezni, hogy természetesen minden alkotó megteheti, hogy idéz magától. Ebben az előadásban legalább egy tényleg nagyon fontos problémáról van szó, hogy mennyire nyomorult az ember, aki nem képes egyszerre használni az eszét és a szívét, akinek talán még kapcsolat sincs a kettő között, maximum hűvös köszönőviszony. Mi a jobb, egy érzéseinek és érzékeinek kiszolgáltatott ösztönlény vagy egy okos érzelmi analfabéta? Persze, Juronics didaktikus, mikor táncosai emberi agyakkal és üvegben úszó szívekkel zsonglőrködnek - és az, akiknél az agy van, már hiába kapkod a szív után, elrántják előle - mégis, az a fajta rögeszmésség, őszinteség, amivel ezt a kérdést tálalja, mindenképpen hitelt érdemlő. Jó választás a karcos, primitív és durva zajzene, ami a darabot kíséri, és nagyon hatásosak a kezdeti képek, az ütemesen menetelő, szívükön, agyukon kopácsoló, robotként cikázó táncosokkal. Molnár Zsuzsa látványtervező érdeme, hogy strukturálja a teret, mélyebbnek mutatva színpadot, mint amilyen valójában. Különös hatást ér el néhány áttetsző függönnyel, (melyek a színpad hátsó felében lógnak, és leginkább párás fürdőszoba ablakra hasonlítanak), mögöttük szellemlényként tekergőznek a táncosok: nyilván a tudatalattiból kívánkozik ki valami a felszínre. Juronicsnak van egy párja, alteregója is a színen, egy elmaszkírozott nőalak, értelmezhetjük bárhogy, lehet anima, lehet a tudatalatti, vagy akár maga az emlékezés, mindenesetre, valaki vagy valami, ami most itt van és követeli a jussát. Zaklatott ez a munka, elkeseredetten halmozza a koreográfus azokat a képeket, melyek jelzik, hogy valami kontrollálhatatlan erő a felszínre fog törni. A legkíméletlenebb ezek közül persze a zárókép, egy vízben lebegve kapálózó, felderengő testtel, mely végül levegőért kapkodva kibukkan a vízből.
