A P?re-Lachaise temetőben egymást érik a sírok. Szó szerint érik, érintik, alig centik választják el őket egymástól. Zord kőborítás fedi őket, azt is, amelyik alatt Edith Piaf nyugszik. Elzarándokoltam a híres párizsi sírkertbe néhány éve, megkerestem a sírját, mely egyben a családjáé is. Nem illik a brutális kőtömb a kicsiny-madárka fölé. Túl nagy. Túl kemény, túl rideg, túl végleges.
Innen jön az a sikertörténet, amiről azt hisszük, ismerjük. Az utcán meghallja egy mulatótulajdonos; Hamupipőkét felemelik, egymásnak adják a menedzserek a kilincset és őt magát. A My Fair Lady Elizája csodaruhákba bújik, dáma lesz, istennő, imádott, finom nő, maga mögött hagyva a múltat. Nem így Piaf. Az eleje igaz, felfedezték, hangja elbűvölte Párizst, majd a világot, még az eleinte fanyalgó Amerikát is, sztár is lett, de nem lett igazán finom, sem fehérruhás hercegnő. Mindig megmaradt karcosnak, nyersnek; cserélgette a férfiakat, már nem tengerészek, hanem írók, színészek, művészek közt válogatott. És ha mindez kevés lenne, élete szerelmét repülőgép-szerencsétlenségben vesztette el. Jöhetett a túlélési küzdelem narkóval, itallal, gyógyszerrel, leépüléssel. Emberek, barátok, szeretők, férjek rázták föl néha, tépték ki a lejtőn lecsúszás sebesvonatából, meg egy-egy rendkívüli dal, egy-egy nagyszerű koncert. Baleset, morfium, sorolni is sok, nemhogy megélni.
Pici testben hatalmas hang, szívet szorító éneklés, szuggesztív előadás, hatalmas erő. Úgy tartják az irodalommal foglalkozók, hogy igazán nagy verseket boldogtalan költők írnak, a legszebb szerelmes versek viszonzatlan szerelmekből születnek. Van ugyan kivétel, ám igazság is sok van ebben. Edith Piaf énekének elementáris ősi ereje, felkavaró szuggesztivitása is saját életének mélységesen mély kútjából szökött föl. Talán nem lett volna ilyen mindent elsöprő, ilyen elementáris, ha nem így él. "Túl szomorú vagyok nekik", mondta az amerikaiakról, akik eleinte nem fogadták lelkesen. Túl kicsi, túl sovány, túl egyszerű, túl fekete ruhában, túl sok fájdalommal. De egy ikon mindenhol ikonná válik. Még Amerikában is.
A rendező jó munkát végzett, filmje tökéletesen illúziókeltő. Igaz ugyan, hogy a cserepekre törés és az építés annyira jól sikerült, hogy néhány darabka el is veszett, a nézőnek kell kipótolnia, de ez nem különösebben zavaró. Igaz, hogy a film záróképe semmi újat nem hoz, az, amiről előre sejtettem, hogy zárókép lesz: a Nem bánok semmit sem című dal, szinte minden Piaf-film záróköve, de ez is megbocsátható. Alapos munka áll a film mögött, érződik, hogy a rendezőtől a forgatókönyvírón át, az operatőrtől a színészekig mindenki beleásta magát Piaf életébe. Nem sajnáltak időt, energiát hiteles díszletekre, kosztümökre, sminkekre, szereplőkre. A legfőbb érdem, és ez az, ami minden mást elhomályosít: Marion Cotillard, a címszereplő kiválasztása, aki egyszerűen Piaffá vált. Nem utánozza, az kevés, hamis és rossz lenne. Ő Piaf: testében, gesztusaiban, mimikájában, hangjában, testtartásában, érzelmeiben. Kicsi és hatalmas, csúnya és szép, gyenge és erős, esendő és bálvány, közönséges és éteri, veréb és hattyú. Zseniális. Egyszóval ő az isteni és egyszeri Edith Piaf. La mőme. A fióka.
