Leginkább lapos közhelygyűjtemény, kedvenceim: "... szerintem az ember mindig egyedül hal meg." (Lady, második felvonás), meg hogy "...tudja, mi mind fényben és árnyékban élünk!" (Vee, harmadik felvonás), s a példák még hosszan sorolhatók, de ha további idézeteket hoznék, megint nagyon kikapnék a rovatvezetőtől, mert túllépem a megengedett terjedelmet. (Túllépte - A szerk.) Jó előre kiszámítható fordulatok, fekete-fehér figurák, túlbeszélt jelenetek: számomra ennyiben foglalható össze az Orfeusz alászáll.
És van még filmnézés, négy hatalmas falfelület, a szereplők arca közelről, egyenes közvetítés, a látvány megkettőzése, értem. Mintha moziban ülnénk. Csak hát most színházban vagyunk. Illetve lennénk. Az időnként ugráló, homályos, a szereplőket nem találó képek semmit nem tesznek hozzá az élményhez, viszont sokszor nagyon zavarnak. A színészek legtöbbje persze jó, teszi a dolgát, ha nem is tudja, miért. Bodrogi Gyula képes drámai súlyt adni a féltékeny, már-már magatehetetlen, öreg férj rövid, ám annál fontosabb megjelenéseinek, s nem az ő hibája, hogy kizárólag a gonoszságot és a betegséget mutathatja meg; a szöveg mélyebb elemzése talán az ő esetében jóval árnyaltabb jellemrajzot eredményezhetett volna. Péterfy Borit sújtja leginkább a pontos rendezői elképzelés, szerepértelmezés hiánya: leginkább egy permanens narkóhatás alatt álló, nimfomániás, enyhén beszédhibás rocker-csajt alakít, akinek nincs egyetlen józan pillanata sem - pedig de szépen elemzi szerepét az előadás dramaturgja, Vörös Róbert, a rendezőhöz írott, s a Nemzeti Színház Színműtárában példás gyorsasággal, nagyon igényes formában kiadott Orfeusz alászáll-kötetében közölt levelében..
Szabó Kimmel Tamás a rendezés legnagyobb áldozata. Hogy nem Orfeusz, s hogy ebben a szerepfelfogásban alkalmatlan bármiféle mitológiai párhuzam megidézésére, az mindvégig világos. Ha már, akkor sokkal inkább egy unatkozó, gitárjával, sármos külsejével és női szemeket párásító, nyálas történeteivel háremet gyűjtögető mini-Odüsszeusz lehetne, de hogy ez a múlt nélküli, enervált szépfiú titokzatos, életeket és világokat megváltó hős lenne?! Ugyan. Pedig hogy Szabó Kimmel Tamás jó színész, azt többek között ebben a színházban, például a Pánikban is bizonyította. Ha lenne mit és kit játszania, megcsinálná. De azért jó hallgatni, ahogy gitározik és énekel - az R.E.M. Everybody hurts-slágerét szívesen végighallgattam volna előadásában és akkor biztos, hogy jobb emlékeket őriznék erről az estéről (nekem ugyan e csajozós-összeborulós remeklésből a Corrs unplugged-változata a kedvencem, de Szabó Kimmel Tamás is igazán elismerésre méltón játszik el néhány futamot belőle).
Udvaros Dorottya jutalomjátékának szánhatta a színház az Orfeusz alászállt. Az első felvonásban meg is felel a kihívásnak: fájdalmasan titokzatos, egyszerre szerencsétlen, meggyötört és szép, ugyanakkor környezetét finom távolságtartással kezeli. Körülbelül a második rész közepétől azonban szétesik alakítása, rossz pillanatokban vet be tragikus, illetve komikus elemeket - az egykori szerelem, David felelősségre vonása ebben a formában nem tragédia, hanem hisztéria, a harmadik felvonás majom-utánzó betétje pedig nem komikus, hanem hosszú, kidolgozatlan betét, már-már kínos. De a legnagyobb baj, hogy nincs tétje a fiúval való találkozásainak: hol buta bakfist játszik, aki lányregények férfipillantástól olvadozó, a búgó hangon előadott, romantikus életfájdalomtól csöpögő bölcsességektől elaléló lánykája (lásd például "szelek szárnyán ringatózó, alvó madár szeretnék lenni!"), hol az '"dősödő szépasszony becserkészi a közelébe tévedt friss húst" -képlet jegyében fellépő, szexéhes amazon. Sok munkára lenne még szükség, hogy Lady szerepéből ki lehessen hozni az Udvaros esetében egyébként minden szempontból megérdemelt jutalomjáték ünnepelt hősnőjét. Természetesen a bemutató után is lesz még idő változtatásokra, finomításokra, s nyilván az is pozitív irányban árnyalja majd az alakítást, ha a művésznő szövegtudásban utoléri partnereit.
