A széles körű nemzetközi tapasztalatokkal rendelkező alkotó figyelme sikeres érettségi vizsgáját követően a színház, a cirkusz világa felé fordult: beiratkozott a Zauberschule München képzésére, ahol elsajátította a bűvészet alapjait, és 1987-ben átvette előadóművészi diplomáját. Sokrétű érdeklődésére jellemző, hogy már ekkor megosztotta figyelmét szakmai tevékenysége és az oktatás között. Illuzionista trükktervezőként, bűvészként és előadóművészként a bajor főváros cirkuszaiban lépett a közönség elé, ugyanakkor tanította is a tőle alig fiatalabb hallgatókat alma materében 1991-ig.

A német színházi kultúra megismerése után alkalma nyílt megtapasztalni az előbbitől gyökeresen eltérő brit színházi látásmódot: a Welsh College of Music and Drama Cardiff falai között 1994-ben végzett rendezőként, egy évre rá pedig diplomát szerzett a szombathelyi Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskola művelődésszervező szakán. Ekkor már több mint tíz évet töltött nemzetközi terepen, színházi munkái mellett brit felsőoktatási akkreditációs biztosként működött, színházszakmai kutatásain túl pedig rendszeresen fölkérték szakértői tevékenységre itthon és külföldön egyaránt. 2002-ben lett a budapesti Nemzeti Színház oktatási és külkapcsolati igazgatója, majd 2007-ben a Békés Megyei Jókai Színházban megkezdett tevékenységével teljes paradigmaváltást vitt a teátrum életébe, és vezetésével a vidéki színházak között egyedülálló módon sikeressé tette az intézményt, mindemellett 2010-ig a városban működő Fiatal Színházművészeti Szakközépiskola igazgatói teendőit is ellátta.

A fentiek fényében nem meglepő, hogy 2010-ben a Kijevi Nemzeti Színház Film és Televízió-művészeti Egyetemen végezve színházmenedzserként gyarapította diplomáinak számát, a német és a brit után megismerkedve a harmadik meghatározó színházi kultúrkörrel, és akárcsak a kilencvenes években, ekkor is – ugyanabban az évben – színháztudományi bölcsészként végzett a Pannon Egyetemen.

Tevékenységében továbbra is meghatározók maradtak nemzetközi munkái, de egyre inkább számítottak rá Magyarországon is. Számos színházi, tudományos konferencián tartott és tart magyar és angol nyelvű előadásokat, valamint több kötet szerkesztői munkája is nevéhez fűződik. A Magyar Teátrum alapító-főszerkesztője, a Vidéki Színházigazgatók Egyesületének elnöke és a Szarvasi Vízi Színház művészeti vezetője, 2015-ben pedig kinevezték a Magyar Cirkusz és Varieté Nonprofit Kft. ügyvezető igazgatójává. Annak a színháztörténelmi adósságnak a törlesztésében, hogy a magyar cirkuszművészet nemsokára régen vágyott új épületet kapjon, a műfaj legjobbjai az őket megillető XXI. századi körülmények közé költözhessenek, a nagyközönségből pedig egyre többek figyelme a manézs felé forduljon, Fekete Péternek letagadhatatlan főszerep jutott. Jelenleg miniszteri biztosként irányítja a hazai cirkuszművészet megújításának folyamatát. 2018 óta kultúráért felelős államtitkár, a poszt mindenkori képviselőjét illetően a számos megoldandó kérdéssel, a különböző szakmai körök önmagától értetődő érdekérvényesítési szándékaival, és az előbbiekkel szükségszerűen együtt járó konfliktusokkal együtt.

Színházi alkotóként közel negyven produkciónak volt díszlet-, játéktér-, illúzió-, effekt-, vagy trükktervezője, rendezőként több mint harminc előadást állított színpadra, ezek egy részét Budapest és Békéscsaba mellett Cardiffban, Londonban, Szabadkán és Újvidéken. A munkáiról megjelent korábbi kritikák finom stilizáltságról, erős vizuális jelről, emelkedett pillanatról, izgalmas, merész vállalkozásról írnak, Csörte és La Mancha lovagja-rendezéseiért egyenesen lelkesednek.

Miért is lényeges, hogy mielőtt rátérnék legújabb rendezésére, eddigi életpályáját röviden összefoglaltam? Mert ennek ismerete nélkül kevésbé érthető rendezői látásmódja és fejlődéstörténete, amely a bűvész-előadóművész kezdeti kiindulópontjából eljutott a cirkuszművészeti alapokra épülő összművészetiséget képviselő színházcsinálóig.

Fekete Péter kutató, a hazai színházszerető nézők számára talán kevésbé ismert, itthon még járatlan cirkuszi utakat felfedező szellemisége azonban nem engedi meg az alkotónak, hogy túl sokáig elidőzzön pályájának egyes állomásain, ahogyan rendezőként is újrafogalmazza önmagát, amit a Fővárosi Nagycirkuszban az elmúlt években rendezett produkciói is alátámasztanak. A 2016-ban porondra került Atlantisz gyermekei láttán elmerültem a vízicirkusz varázslatos látványában, hogy kis idő elteltével már mások mellett az újcirkusz műfaji sajátosságait és hagyományait magán viselő Dima karácsonya és Lúdas Matyi című előadások kapcsán konstatáljam a cirkuszművésztre épülő színház, zene, bábművészet és táncművészet összművészeti egység felé mutató, és dramaturgiai alapokkal bíró kísérleti bemutatóknak a nagyközönségre gyakorolt hatását. Új rendezését július 18-án mutatták be Tündértánc – Nővarázs – Cirkuszi tárlatvezetés címmel. Fekete Péter ismét tovább gondolta előző rendezéseinek koncepcióját: most a nőiség ezerarcú mibenlétét vizsgálja, ezúttal a cirkusz és a képzőművészet lehetséges kapcsolatából kiindulva, a festményekkel és szobrokkal teli elképzelt galériában, egy kislány gyermeki fantáziáján keresztül.

Már a cirkusz és a képzőművészet egymás mellé rendelése is magában hordoz némi feszültséget: míg előbbi a pillanat, utóbbi a maradandó művészete, s a két művészeti ág együttes megjelenése kiváló alkalmat teremt az előadás lüktető ritmusának és izgalmas dinamikájának megalapozásához. A rendező továbblép a dramaturgiában is. Amíg a Dima karácsonya, de főként a Lúdas Matyi értelemszerűen konkrétabb történetmesélést feltételezett, addig a Nővarázs szabadabb asszociációkra ad alkalmat, ami jót tesz az előadásnak. A cselekmény gyakorlatilag a galériában szemlélődő kislány képzeletében a képzőművészeti alkotások kapcsán megjelenő gondolatok, érzelmek, gesztusok, vagyis az előadásban fellépők számainak összessége.

Éppen ezért nem nehéz felidézni önmagunk gyermeki énjét, játékos képzettársításaink pedig összefonódnak a színpadon látottakkal. A festmények és a szobrok, Vermeer: Leány gyöngy fülbevalóval, Klimt: Csók, Da Vinci: Hölgy hermelinnel és Mona Lisa, Picasso: Az avignoni kisasszonyok, Visbal: Félelem nélküli kislány, Chiparus: A titok, Wearing Millicent Fawcettet ábrázoló bronz szobra, vagy éppen Józsa Judit Hugonnai Vilmát megjelenítő kerámiája mind a nőiség lehetséges jelentéstartalmainak egy-egy részigazságát adják. Hozzájuk társulnak a cirkuszművészet által ihletett képek, mint például Demuth: Akrobaták, Lautrec: Cirkusz, vagy éppen Fernand Léger: Artisták a trapézon című alkotásai.

Az előadásban a cirkuszművészek és a tánckar által életre keltett, vagy tovább gondolt művek koncepciói, mozdulatai, koreográfiái egyszerre érzékenyek, sejtelmesek, vibrálók és erotikusak. Kiemelkedő élmény számomra az olasz-bolgár Kolov Sisters kézegyensúlyozós száma, a magyar Duo Fossett artista produkciója, a mongol Troupe Zola ugródeszkás mutatványa és az orosz Troupe Skokov lengőhintás előadása. Mindehhez kitűnően társul az élőzene, aminek alapját Muszorgszkij Egy kiállítás képei című, 1874-ben megjelent ciklusának sétatémája adja, amely egyébként nem csupán az előadásban választja el az egyes számokat, hanem a zeneszerző darabjában is elkülöníti és összefűzi a különböző karakterű tételeket.

Fekete Péter színháza integráló színház. 

Nem csupán a kitűnő, díjnyertes nemzetközi fellépők sorát nyújtja át a közönségnek, de több évtizedes külföldi szakmai tapasztalataival hazahozza az egyetemes és kortárs cirkuszművészet értékeit, és minden bizonnyal megújítja a Fővárosi Nagycirkusz művészeti koncepcióját. Az elmúlt években látott rendezéseit követően, talán most, a Nővarázzsal közelít leginkább ahhoz a szellemiséghez a gyakorlatban, amit képvisel. 

Idővel a rendező megengedheti majd magának azt a szabadságot, hogy még inkább partnerévé fogadja előadásainak nézőit, egyre nagyobb szeletet ajánlva nekik a közös együtt-gondolkodás tortájából. Ehhez viszont szükséges volt fokozatosan, eleinte talán kissé didaktikusan megismertetni velük, hogy miben másak rendezései a Fővárosi Nagycirkuszban korábban látott produkcióktól.

A Nővarázs meghatározó állomás Fekete Péter pályáján. Az előadás a cirkuszművészetre épülő színházművészet, zeneművészet, képzőművészet és táncművészet méltán sikert arató koherenciája. S még az operára mondjuk, hogy összművészeti műfaj?…

Oláh Zsolt írása az Origo.hu-n jelent meg.

Fotók: Urbán Ádám /Fővárosi Nagycirkusz