Igazán feszültségmentes az előadás. Finoman lebeg a felszínen, anélkül, hogy izgulnunk kellene azon, hogy Aterpaterhoz kell-e hozzámenni Írisznek, hogy Lalát megbüntetik-e az elvesztett jogar miatt, hogy Beáta (Rácz Kriszta) és Péter festő (Bodnár Zoltán) maradhatnak-e az örökös naplementében fénylő öbölben, hogy kiderül, Gigi kecske nem iszákos és nem hazudik, hogy Amalfi és Írisz egymáséi lesznek. Mindegyik információ elhangzik, de valahogy elsikkad, és nem kelt feszültséget a nézőben, nincs miért drukkolnunk vagy izgulnunk. Lassan, komótosan zajlanak az események, bár akkor sem igazán történik semmi: vagy összezsúfolódnak a szereplők a színpadon (államtanácsot ülnek, pardon: állnak), vagy monologizálnak, vagy elbeszélnek egymás mellett a kvázi-dialógusokban - és nem segíti a drámai kibontakozást a zene sem. Novák János dallamai kellemesek, de semmilyenek: meglepően egysíkúak (a tündérséget tényleg csak hárfával és furulyával lehet illusztrálni?!), nem teszik karakteressé sem az előadást, sem a jeleneteket.
 |
Pedig Kőváry Katalin rendező rátalált Bodnár Vivien személyében gyerekkorunk Íriszére, Irina Alfjorovára legjobban hasonító színésznőt. Szép, szőke, bájos, mégis valahogy kevéssé tündéri. Mintha a szerelem és az anyaság megfoghatatlan, lebbenő titka hiányozna belőle, és királykisasszony maradna. Van neki egy fess párja Amalfi testőr kapitány személyében - Mészáros Tamásból azonban ezúttal vajmi keveset látni (a regényt színpadra írta: Egressy Zoltán, dramaturg: Fábri Péter), így szegény nézőtéren ülő kislányoknak nincs kibe beleszeretni. (Pedig a mostani generációnak szerencséje van, nekünk anno mindössze Ernyei Béla jutott. Meg Nagy Gábor, de ő a megszépült rosszat játszotta, így nem is jöhetett számításba.) Szanitter Dávid sötétlilában maga a mesegonosz, a hatalommániás Aterpater. Az az édeskés-mosolygós középhang, amit használ, az maga a kétszínűség, de valahogy folyamatosan Gelley Kornélt látja benne az, aki már elég öreg ehhez. (Persze, az újszülöttnek minden vicc új, de az idősebbekre is kellene gondolni!) Szó se róla: félni lehet ettől a simulékony tenyérbemászóságtól, hiába lesz cuki iskolás fiú, amikor visszavevődik fejéből a beletett varázslótudás. Szegény kis absztinens Gigiről alig tudunk meg bármit is, Rácz Kármen pedig nagyon bájos igazmondó egyszarvú lehetne fehér jelmezében. Két aktív résztvevője van az előadásnak Csill patikus (és nem Csíl, ahogy a színlap jelzi) és a címszereplő személyében. Előbbiként Ruszina Szabolcs, utóbbiként Koloszár András m.v. jeleskedne, ha például nem rontották volna el a frizurájukat, és ennek következtében nem egy szórakozott professzort és egy Pumukliba oltott Pán Pétert látnánk. Koloszár-Tündér Lala esetében elkövetődik az a hiba is, hogy a könyvbeli szőkesége és egyetlen színarany hajfürtje is eltűnik (lehet, hogy kinőtte. Vagy a parókában ez nem látszik a nézőtér utolsó sorában), ennél nagyobb probléma azonban az, hogy az általa alakított kisfiúban semmi álmodozóan virgonc nincs, csupán az eseményekkel sodródik. Tündérország államtanácsában csupa kedves, jelmezzel antropomorffá nem tett figura ül: a hüllőnek és barnába öltöztetett Cito (Meixler Ildikó), a magastalpú cipővel felóriásított és kissé retardálttá tett Dagi (Gazdag László), a vizek élőlényeit képviselő, halrajzokkal (k)ékített Und (Krausz Gábor - aki feltűnik a bútorszállító Kormorán szerepében is), valamint az ősöregre hajasított manófejedelem, Mino-Nyuli (Németh Tibor). Omikronunk (Kormos Gyula) és Jusztinunk (Mult István), akik a törvény betartására ügyelnek, hasonlóan kedvesen teszetoszák. Színre lép még recsegő mikrofonnal a sürge hangosbeszélő (Farkas Éva), továbbá hárman a Kolibri stúdiósai közül, akik remekül megoldják kispárna-, könyv- és székalakításukat.
