 |
| Jodie Foster és Kate Winslet |
Ahogy Yasmina Rezánál általában, Az öldöklés istenében is egy egyszerűen kezdődő beszélgetés fokozatos eldurvulása eredményezi, hogy végül felszínre kerül a szereplők valódi jelleme, és hogy szembe kell nézniük egész életük minden elnyomott, sem maguknak, sem másoknak nem bevallott problémáival. Itt az egyik gyerek veri ki egy bottal a másik néhány fogát, ezért a szülők találkoznak, hogy rendezzék a konfliktust. És amilyen békésen indul a társalgás, úgy kerül terítékre először a két pár egymás életstílusa és személye iránti ellenszenve, majd pedig a családon belüli válságok.
Ez az alap önmagában olyan egyszerű, hogy minden a rendezésen áll vagy bukik ? ugyanebből a szövegből lehet ugyanúgy harsány, kissé ordenáré bulvárkomédia (ilyen a tavaly óta a Vígszínházban látható előadás), mint visszafogott, (nem túl mély)lélektani kamaradráma. Polanski az ideális, harmadik utat választja, és remek arányérzékkel, elegáns visszafogottsággal vegyíti a jó humort némi mélységgel. És mivel alapvetően könnyed komédiaként nyúl a darabhoz, abban minden, egy limonádé szintjénél mélyebbre hatoló rész ? a képmutatás, a sznobizmus vagy az önáltatás leleplezése ? önmagában is hatalmas pozitívum; míg ha lélektani drámát próbált volna formálni a színműből, úgy zavaró volna a sekélyesség.
Polanski pedig kerüli a túlzásokat, a túl könnyű nevettetést, az ízléstelenséget, így még a történet rázós pontjai ? az egyik anyuka hányási rohama vagy az általános lerészegedés ? sem tűnik otrombának. Amúgy is árad az elegancia a filmből: a rendező kihasznál minden formai lehetőséget, amit az egyetlen egyszerű szobabelső ? a dráma tere ? adhat, miközben képei sosem hivalkodóak: a remek beállítások, a kamera mozgásai, a nagy fali tükör segítségével feltuningolt jelenetek emlékezetessé teszik ezt a papírforma szerint unalmas képi világot is. Így végeredményben ez az alig-film is érdekes tud maradni a maga minimális, nyolcvan perces játékideje alatt.
 |
| Christoph Waltz |
És bár Az öldöklés istene szituációi nem nagyon, csak közepesen érdekesek, a megoldások nem nagyon, csak közepesen találóak, a beszélgetés dinamikájának alakítása nem lenyűgöző, csak jó, a négy remek színész és az átgondolt és következetes szerepértelmezés elfedi és feledteti a középszerűséget. A mezőnyből kiemelkedik a nemrég még ismeretlen Christoph Waltz (az osztrák tévészínész felfedezése miatt már akkor is ünnepelni kéne a Becstelen brigantykat megrendező Quentin Tarantinót, ha semmi mást nem is tett volna le az asztalra). Ügyvédfigurája abszolút szociopata, aki egy-egy arckifejezésével nem csak azt teszi tökéletesen nyilvánvalóvá, hogy mit gondol az egész konfliktuskezelő találkáról, de azt is, hogy nincs meg benne semmiféle társadalmi gát a nem túl szalonképes nézetek eltitkolásához. Nem csoda, hogy rajong a helyzetért, amikor lesújt ?az öldöklés istene?, azaz mindenkiből előtör az agresszió és a primitivitás. Ez a magának való különc a film legfőbb erénye. Ha nem is ennyire emlékezetesen, de teljesen pontosan és felszabadultan játszik a karót nyelt és aztán a karót felöklendező Kate Winslet, a korrektség látszatára a végsőkig ügyelő Jodie Foster és a kispolgárból panelprolivá alakuló John C. Reilly is.
Ami jó a mozizóknak, az rossz a színházaknak: nem kell többet foglalkozni Yasmina Reza darabjával ? annál többet, mint amit Roman Polanskinak sikerült, úgyis lehetetlen kihozni belőle.
