Kriza Bori, az ultra-jobboldali fiatalságot a szubkultúrán keresztül láttató dokumentumfilmjét a IV. Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválon mutatták be a Toldi moziban. Először még arról is volt szó, hogy nyitófilm lesz, aztán mégis este tíz után vetítették pénteken, viszont alig lehetett beférni rá, és máris kiírtak a nagy érdeklődésre való tekintettel egy extra bemutatót vasárnapra, ahol már jelen lesz a rendező. Enyhén szólva úgy kellett már egy ilyen népismereti, az úgynevezett földalatti kultúrákkal foglalkozó, szociografikus alkotás, mint egy falat kenyér. Azoknak legalábbis, akik Kovács András filmjein, Kőbányai János riportkönyvein tanulták meg, hogyan viszonyulnak a hatalomhoz az ország "legalul" élő fiataljai és vice versa. Rég volt már, hogy nem önturkáló, hanem hiperérzékeny tényfeltáró is akadt a hazai filmkacat között.
A rendező mást sem tesz, mint 2006-ban, egy éven keresztül, kitartóan követi koncertekre, a Magyar Szigetre, vagy "városnéző" túrákra a zenekar frontemberét, érezteti az összejövetelek bús-magyar hangulatát, megtalálja az illogikus ideológiai szálakat, G. Kirkovits Istvánt, az egykori Pannon Rádió-beli műsorvezetőt, a koncertszervező Budaházy Györgyöt, aki másról is elhíresült, és megszólaltatja a többi zenekari tagot, a rajongókat is. Nem provokál, nem vitatkozik, hagyja, hogy maguk mondják el a "fájdalmaikat", nem is tehetne mást. Sziva Balázs panaszkodik, hogy nem írnak a bandáról normális kritikát a magyar médiában, hogy hazaáruló a politika, vagy teljesen nyíltan és őszintén vall arról, hogy szerinte ő miért nem antiszemita. A film fő metodikája és egyben legnagyobb erénye az, hogy ezekre az önkommentárokra finom vágásokkal felel. Utóbbi kijelentésre például a "Gyűlöllek Dohány utca!" refrénű dal snittje következik. Nevetni is lehet akár, ha az ember épp el nem szomorodik, ahogy hallgatja ezeket a fiatalokat, akikkel egész egyszerűen megállt a turul-történelem. Egykori prosztó skin-head huligánokból magyar népzene ihlette nemzetvédő rockerekké váltak, a középszerű muzsikába duda és tilinkó vegyült, na és egy énekes lány, akit zavarnak az indulatkeltő szövegek és igyekszik ezeket az egyébként "jóravaló" srácokat szelídíteni. A fradi-szurkoló a kereszténység mindenekfelett való erényeit veszélyes egyszerűséggel taglaló menyecske tökéletes ellenpólusa. Így világlik ki fokozatosan, hogy nem egyfélék a Romantikus Erőszakosok, nem ugyanaz a motiváció, mégis összetartja őket a zene. Aztán, hogy elváljon a szar a májtól, az erőszak a romantikától, abban a politikának, a médiának és a nézőnek is jelentős szerepe van. Kriza okosan, felelősen, jó szívvel kezdte el mutatni az utat, és szerencsés volt (bár valószínűleg nem tartja annak magát), hogy a tavaly őszi zavargásokban végződött a film - egyébként mindezt elővetítő - története. Ahogy a zenekarnak, bár nem kizárólag ők húzták a balhéhoz a talpalávalót, véletlen promóció volt a TV-székház ostroma, a filmnek is ez adott szomorú, végső aktualitást. Kriza Bori szociológus énje előre ütötte a vészharangokat, pedig lehetett tudni, hogy az égő autók tövében miféle kultúra virul. A közönségben már volt hajlandóság az együtt gondolkodásra, az esemény után megbeszélt, nem kapásból elutasított, bár felállt néha a filmben látottaktól a hátán a szőr. A szereplők pereputtya, amely a vetítés alatt vidáman kommentálta a részleteket, hamar távozott. Nekem kicsit fájt a szívem, mert gyakrabban kéne megfordulniuk ilyen helyeken, látni másféle embereket is, megnézni az izraeli-palesztin konfliktusról szóló filmeket, és a külvárosi kocsmák helyett azokba az intézményekbe is járniuk, amelyekre egy demokráciában állítólag egyenlő eséllyel pályáznak a kölykök a hátsó udvarból is.
