Adott egy, a Hősök című sikeres tévésorozatra hajazó alap sztori: kilenc kiválasztott különleges képességekkel rendelkezik ? van, amelyik Jedi-lovag és van, amelyik léghajlító; az egyik a Dragon Ballból, a másik a Mátrixból ugrott be vendégszerepelni. Rájuk pedig vadászik a Gonosz. Vagy a gonoszok. Vagy a Szív Királynő. A Föld nevű bolygót veszély fenyegeti. Az ég beborul. Lehunyja sok szemét a ház.
Dunna alatt alszik a rét.
Egyszóval minden megvan, ami vészjósló lehet ? erre fogja magát, és felpofátlankodik a vászonra egy festett szőke cukifiú, aki a gimiben beleszeret a suli legmenőbb fiújának az ex-csajába, összevész a menő sráccal, megvédi az okostojást, akit szekál a fél suli, azaz megtesz mindent, amit egy rosszabb tinisorozat megkövetelne. A forgatási szünetben pedig beköszön az Alkonyat stábjának, és elhoz néhány oldalt a forgatókönyvből, de szerencsére ez senkinek sem tűnik fel. Ja, és közben örökmécses gyúl a tenyerében, mert amikor ellopta volna a szomszédból a kellék-vámpírfogakat, a portás lefülelte; hegyes szemfog nélkül meg csak ez jutott.
Ebben a filmben minden teljesen mindegy: mindegy, hogy a srác földönkívüli és szülei a bolygó őrzői voltak; mindegy, hogy milyen szuperképessége van és mindegy, hogy miért üldözik (utóbbira egyébként nincs is konkrét válasz: csak). Ha a cukisrácnak nem propán-bután palack lenne az ingujjában, hanem mondjuk meseszép énekével bűvölné meg ellenfeleit; ha nem ufó volna, hanem a vérfarkasok kamionos gyorsulási versenyének különdíjasa; és ha nem dühös marslakók üldöznék zenélő plasztik játékpisztollyal, hanem bernáthegyi kutyák életmentő pálinkás küblivel, ez a film akkor is pont ugyanilyen lenne. Esetleg érdekesebb.
A Negyedikben ugyanis nem történik más, mint hogy valakit üldöznek, és lehet szurkolni, hogy ő ügyesebben meneküljön, aztán valaki előugrik a sötétből, és lehet drukkolni, hogy az ő fegyvere kevésbé legyen pontos, mint a jófiúké. Mert ez a film semmi mást nem ad ? jellemeket, érdekes történetet, humort ?, mint a lehetőséget, hogy hallgassunk az óvodában a mesekönyvekkel belénk táplált tökegyszerű ösztönre, miszerint akire azt mondják, hogy jó, annak szurkolunk, akinek meg például ápolatlan a fogsora, kopoltyú van az arcán és csúnya tetoválás a tarkóján, azt veszni látnánk. D.J. Caruso rendező ezt az alapállást nem is cicomázza, elég ez így magában, pálcikaemberekkel két dimenzióban. És igaza is van: kasszasikernek könnyen lehet, hogy ez is elég.
