Budapest Sportcsarnok, Kodály körönd, Notre-Dame, Hawaii, Los Angeles – csak néhány példa az elmúlt évtizedekből, amelyek bizonyítják, hogy fejlett algoritmusok ide, mesterséges intelligencia oda, a pusztító tüzek még mindig emberi hibákon, mulasztásokon vagy épp a természet erején múlnak. És sajnos ezek a lángok a legértékesebb épületeket és területeket sem kímélik.
Ha valakinek lenne még kétsége efelől, elég ellátogatnia a Tűzoltó Múzeumba. A főlépcső fala mentén sorakozó fotókon és rajzokon keresztül híres magyarországi katasztrófák elevenednek meg: Buda ostrománál kitörő lángoktól a Párisi Nagyáruház és az Operaház tetőszerkezetének pusztulásáig vagy a szegedi árvízig. Ezek az események mind azt bizonyítják, hogy amikor nagy a baj, a tűzoltók bátorságára és szakértelmére hatalmas szükség van.
Égő házak, hideg számítás
Az állandó kiállítás az ókori Rómától indít, amelyet zsúfolt utcái, éghető építőanyagai és a lakosság folyamatos növekedése igazi lőporos hordóvá tett, és ami gyakran lángra is kapott. A köztársaság korában nem létezett szervezett tűzoltóság, így a polgároknak maguknak kellett megbirkózniuk a lángokkal. Kivételek persze akadtak: egyes befolyásos politikusok – mint Marcus Licinius Crassus, az első triumvirátus tagja – saját tűzoltócsapatokat hoztak létre, nem teljesen önzetlenül. Crassus például rabszolgákból álló brigádot finanszírozott, de mielőtt a tűzoltásba belekezdtek volna, előbb fillérekért megvette az éppen lángoló épületet, így bővítve ingatlanbirodalmát. A tűzesetek tehát nem csupán katasztrófát, hanem – egyeseknek – kiváló befektetési lehetőséget is jelentettek.
Augustus császár végül megelégelte ezt a kaotikus helyzetet, és Kr. u. 6-ban megalapította a vigiles nevű hivatásos tűzoltóságot. Ők nemcsak a tüzeket oltották, hanem éjszakai járőrként a közrendet is felügyelték. Az első brigádok felszabadított rabszolgákból és alacsony státuszú polgárokból álltak, felszerelésük pedig enyhén szólva is kezdetleges volt: bőrvödrök, horgok, rongyok és különféle bontóeszközök alkották az arzenált.
A vigiles alakulatai nemcsak Rómában működtek, hanem a birodalom más városaiban is megjelentek. Aquincum, a mai Óbuda római elődje sem maradt védelem nélkül: itt a helyi kézművesek és kereskedők testületei is részt vettek a tűzoltásban. Az aquincumi városvezetés a tűzvédelem kérdését komolyan vette, hiszen egyetlen szikra is elég volt ahhoz, hogy a város nagy része a füstbe vesszen.
Ég a város, ég a ház is
A középkor kezdetén sem volt nagyon más a helyzet: a szorosan egymásra épült faházak, a szűk utcák és a nyílt tűzhelyek garantálták, hogy a lángok pillanatok alatt egy egész települést elpusztíthassanak. Ekkor még mindig főleg vödrökkel és primitív kézifecskendőkkel próbálták megfékezni a lángokat, több-kevesebb, de inkább kevesebb sikerrel.
Az egyik első előremutató innováció a vízipuska volt, amely valamikor 1400 körül jelent meg Nürnbergben. Ez kezdetben csupán egy harminc centiméteres szerkezet volt, de az évek múlásával már méteres verziók is készültek, fából vagy rézből. Magyarországon az első fennmaradt említés egy 1490-es zalai leltárban található, ahol egy rézfecskendőt is nyilvántartásba vettek.
A középkori tűzoltást kezdetben leginkább a szervezetlenség jellemezte, és bár a lakosok kötelesek voltak segédkezni, a pánikszerű kapkodás gyakran több kárt okozott, mint amennyi hasznot hozott. A helyzetet súlyosbította, hogy a kémények elterjedése csak a 14. században kezdődött, addig a füst, égő pernye többnyire a tetőn át távozott, ami fokozott tűzveszélyt jelentett.
Az évszázadok során azért akadtak előrelépések. Például a 17. században Jan van der Heyden, egy holland rézmetsző és festő, aki mellesleg innovátor is volt, megalkotta az első tömlős fecskendőt, ami komoly fordulópontot jelentett a tűzoltás történetében. Hasonló áttörést jelentett a villámhárítók elterjedése, amelyet Benjamin Franklin kísérletei alapoztak meg 1752-ben. Magyarországon 1777-ben szerelték fel az elsőt a budai egyetem épületére.
De még sok időnek kellett eltelnie, mire a szervezett tűzoltás meghonosodott. A királyi Magyarországon az első önkéntes tűzoltóegylet Aradon jött létre 1834-ben, az 1848-as forradalom viszont megakasztotta a folyamatot: pont a központi hatalom akadályozta a további egyletek létrejöttét egy újabb magyar felkeléstől tartva.
Vödröktől a poroltóig
A fordulatot a magyar tűzoltóság atyja, gróf Széchenyi Ödön hozta el, aki nemcsak híres családnevével hívta fel magára a figyelmet, hanem kalandos életútjával is. A tűz iránti tisztelete és egyben félelme már fiatalon kialakult: 1860-ban, amikor nagycenki birtokukon tűz pusztított el több házat és gazdasági épületet, ő maga is részt vett az oltásban. Az élmény mély nyomot hagyott benne, és ettől kezdve életét a szervezett tűzvédelem megteremtésének szentelte.
Széchenyi 1862-ben Londonba utazott, ahol testközelből ismerkedett meg az ottani tűzoltóság működésével. Az angol példa inspirálta arra, hogy Magyarországon is létrehozzon egy szervezett tűzoltóságot, de ez korántsem ment egyik napról a másikra. Kezdetben az önkéntes tűzoltóság szervezésével próbálkozott, majd 1870-ben végre siker koronázta erőfeszítéseit: megalakult a Pesti Önkéntes Tűzoltó Egylet, majd rövidesen a hivatásos tűzoltóság is megkezdte működését. Természetesen mindkettő élén maga Széchenyi állt, és nem elégedett meg ennyivel, később a tűzoltás ügyét Törökországba is elvitte, ahol a szultán támogatásával megszervezte az ottani tűzoltóságot is.
A tűzoltás persze mindig is pénzkérdés volt. A tűzbiztosítás megjelenése a 18. században kulcsfontosságú lépés volt: Londonban 1710-től léteztek olyan biztosítók, amelyek csak az általuk védett épületeket oltották, ezt táblák jelezték a házfalakon. Magyarországon az első sikeres tűzbiztosító intézetek a 19. század közepén alakultak meg, amelyek a tűzoltóságokat is támogatták, mivel érdekükben állt csökkenteni a kárértékeket.
A hatékonyabb szervezés mellett az egyenruha sem maradhatott kaotikus. A 19. század végén végre egységesítették a tűzoltók öltözetét és felszerelését, ettől kezdve a rangjelzések, a parancsnoki beosztások és az egységek tagozódása mind szigorúan meghatározott rend szerint alakultak. A tűzoltókat tiszti és altiszti karba sorolták, és mindegyikük hordott valami jellegzetes felszerelést: a tisztek például sisakot, jelzősípot és tiszti baltát, míg a tűzrendészeti felügyelők pallost is viselhettek.
A korszak robbanásszerű technikai fejlődése a tűzoltóságot sem hagyta érintetlenül.
Az első oltóporos bevetésre 1928-ban került sor, majd 1932-ben már egy transzformátor égett, amikor kiderült, hogy a módszer az elektromos tüzeknél is működik. A motorizáció megjelenése szintén nagy lökést adott a tűzoltószakmának: az első benzinmotoros gépjárműfecskendőt a Budapesti Önkéntes Tűzoltóság már 1902-ben beszerezte, ami 22 km/h sebességgel tudott a helyszínre száguldani. Ugyan ez mai szemmel csigalassúnak tűnik, de akkoriban forradalmi újítás volt.
A tűzoltóautók szivattyúi is gyors fejlődésen mentek keresztül. Az 1923-ban megjelent Niagara szivattyú például már kétezer liter vizet tudott továbbítani percenként. A két világháború között a magyar ipar is felfedezte a tűzoltóeszközök piacát. A Magyar Waggon- és Gépgyár Kis Rába fecskendőit például Debrecentől Szófiáig használták, míg a Teudloff-Dittrich és a Mátrai gyárak locsolókocsival kombinált tűzoltóautókat fejlesztettek. Ezek a járművek már hatalmas, 1600-4500 literes víztartállyal dolgoztak, így nem kellett feltétlenül a közeli tűzcsapra hagyatkozniuk.
Romokból a mentés élvonalába
A II. világháború utáni az ország és a tűzoltóság is romokban hevert: a felszerelések nagy része eltűnt, a tűzoltók közül sokan meghaltak vagy hadifogságba kerültek. Ugyan egy 1945-ös rendelettel előírták, hogy minden községben és városban kötelező tűzoltóságot fenntartani, és a biztosítótársaságokat is kötelezték, hogy fizessenek a rendszerbe, az újjászervezés nem volt sétagalopp. Egy 1946-os rendelet szerint például a tűzoltótisztek és altisztek, ha nem rendelkeztek megfelelő szakképzettséggel, három évük volt azt megszerezni, különben búcsút mondhattak a tűzoltókarrierjüknek. Ma már nehéz elképzelni, hogy valaki úgy ugrik be egy égő házba, hogy előtte még be kell fejeznie az iskolát, de akkoriban gyorsan kellett biztosítani a humánerőforrást. A szocializmus beköszöntével aztán új korszak kezdődött. 1948-ban kormányrendelet született az állami tűzoltóság létrehozásáról. Ezzel egy csapásra megszüntették a korábbi önálló városi és üzemi tűzoltóságokat, és mindent egy nagy közös szervezetbe olvasztottak.
A kiállítás végére egészen a máig jutunk, itt már a modern védőfelszerelések, egyenruhák és a hatékony munkaszervezés kerül előtérbe. Megismerhetjük a Hunor munkáját is, amely a különösen súlyos katasztrófák során tud szakszerű segítséget nyújtani, és nemcsak Magyarországon: három éve például a törökországi földrengésnél 17 túlélőt, köztük három gyermeket mentettek ki a romok alól. Bár nem gondolnánk, a tűzoltóságnál búvárszolgálat is működik, a Szent Flórián tűzoltóhajó pedig a vízi járművek és a part menti tüzek oltásánál kap feladatot.
Ecetes szivacstól az aktív szenes álarcig
Az épület földszintjén látható, Egyszervolt tűzoltóeszközök című időszaki kiállítás a tűzoltásban bevetett felszerelések evolúcióját mutatja be, sőt, még némi égéselméleti és tűzjelzéses gyorstalpalót is kaphatunk, ha végigböngésszük a tablókat. Szó van itt például a tűzoltók testi épségét védő eszközökről: az azbeszternyőről, nyakvédő bőrről vagy éppen a maszkokról. Egy korai módszer szerint például a tűzoltók ecetes vízbe vagy mésztejbe áztatott tengeri szivacsot szorítottak az arcukhoz egy gumiszalag segítségével, mielőtt az első, bőrből készült füstálarcok létrejöttek. Ezek még mindig kezdetleges védelmet adtak, az igazi áttörést az első világháború alatt kifejlesztett gumi álarcok hozták meg, amelyek már cserélhető szűrőbetéttel rendelkeztek, és aktív szenes töltet segítségével kiszűrték a mérgező részecskéket.
A történelem során a tűz nemcsak pusztított, hanem formált is: városokat tett a földdel egyenlővé, új biztonsági előírásokat szült, és kikényszerítette a tűzoltás fejlődését. A római bőrvödröktől a középkori kézifecskendőkön át a modern technológiákig a tűz elleni küzdelem folyamatosan változott, de egy dolog állandó maradt: a tűzoltókra mindig szükség volt. És bár ma már algoritmusok és érzékelők is segítik a védekezést, a lángok megfékezése továbbra is az emberi helytálláson és felkészültségen múlik.
A Tűzoltó Múzeum nyitvatartási időben ingyenesen látogatható.
Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu
