Halálra, jószágvesztésre és boncolásra ítélve – A Semmelweis Orvostörténeti Múzeumban jártunk

A Semmelweis Orvostörténeti Múzeum nemcsak az orvostudomány történetét mutatja be, de rávilágít az emberi test megismerésének fontosságára is. Mindemellett tisztelettel adózik azok előtt, akik kutatásaikkal, gyakorlati meglátásaikkal hozzájárultak a medicina fejlődéséhez, és így ahhoz, hogy ma sokkal hosszabban, kevesebb fájdalommal és egészségesebben élhessünk. Nem mindenkinek adatik meg, hogy Varga Benedek igazgató lebilincselő tárlatvezetésén ismerhesse meg a múzeumot, ezért kiemelünk néhány figyelemre méltó témát a kiállítás anyagából.

A hely szelleme

A Vár aljában található Semmelweis Orvostörténeti Múzeumnak már az épülete is különleges, ugyanis itt született meg Semmelweis Ignác 1818-ban. Halálának századik évfordulóján, 1965-ben nyitotta meg kapuit a róla elnevezett intézmény, és akkor helyezték el hamvait is az épület falában. Évente mintegy húsz-harmincezer látogató érkezik a múzeumba – köztük sok külföldi orvos és ápoló –, hogy lerója kegyeletét az orvostudomány egyik legnagyobb alakja előtt.

Az állandó kiállítás több mint ötezer tárgyat mutat be – a múzeum teljes gyűjteménye mintegy nyolcvanezer darabból áll – az ókortól egészen a huszadik század elejéig. Az elsősorban nyugati orvoslásra összpontosító tárlat nemcsak orvosi és sebészeti eszközöket, hanem festményeket, metszeteket, rajzokat, szobrokat, dokumentumokat is felvonultat. Ezek segítségével betekintést kapunk az orvostudomány művelődés- és kultúrtörténeti jelentőségébe, illetve abba, hogy az évszázadok során miként változott az emberi testtel kapcsolatos attitűd és a gyógyítás módszertana.

Szöveges példa: az emberi test

A mai orvostanhallgatók egyik mumus tárgya az anatómia, amit több szemeszteren keresztül tanulnak. Különös belegondolni, hogy pár évszázaddal korábban az emberi testet ókori szövegek filológiai értelmezéseivel próbálták megismerni, olyan szövegek alapján, amelyek majmok, disznók boncolásán alapultak. Változás a 15–16. században következett be: a boncolások népszerű attrakciókká váltak, amelyekre a medikus hallgatók mellett művészek, kereskedők, utazók és hétköznapi érdeklődők is eljártak. Persze senki nem akarta a saját vagy szerettei testét felajánlani az orvostudomány céljaira, hiszen ekkor széles körűen hittek a föltámadásban és a test szentségében. Ezt a problémát úgy oldották meg, hogy a gonosztevőket nemcsak halálra és jószágvesztésre, de boncolásra is ítéltek, így belőlük lett demonstrációs „kellék”.

Ekkoriban vált fontossá az anatómiai ismeretek vizuális megjelenítése is, amelynek eszközei a rajzok, elefántcsontból, fából és később méhviaszból készült modellek voltak. A múzeum kiemelkedő darabjai közé tartozik például egy 17. századi, Firenzében készült, életnagyságú viaszszobor, amely egy nő belső szerveit, nyirokrendszerét mutatja be. Az ilyen tárgyak segítették az orvostanhallgatókat az anatómiai ismeretek elsajátításában, és még ma is fontos oktatási eszközként szolgálnak.

Pusztító pestisjárványok

A Covid gazdasági, társadalmi utóhatásait még ma is nyögjük, de ha belegondolunk, hogy a 14. század közepén lezajló nagy pestisjárványban az európai populáció harmada – de például Firenze lakosságának közel kétharmada – pusztult el nyolc hónap alatt, már nem is tűnik olyan tragikusnak a saját tapasztalatunk. Az időről időre feltörő pestisjárványokat okozó baktériumokat csak az 1890-es években azonosították, a penicillint azonban csak jó negyven évvel később fedezték fel. Mégis, a pestisjárványok ekkora már eltűntek Európából. Vajon miért? A kiállítás többek között erre a kérdésre is választ ad.

Sebészeti evolúció

A 19. század derekán két jelentős felfedezés addig elképzelhetetlen lehetőségeket és új orvostörténeti korszakot hozott el. Az egyik az aszepszis és antiszepszis, azaz a fertőtlenítés és sterilizálás módszerének elterjedése – ebben volt Semmelweis úttörő. A másik a modern aneszteziológia, azaz a fájdalomcsökkentés, érzéstelenítés, altatás kialakulása. Ezek már lehetővé tették az invazív, mély testüregi beavatkozásokat is úgy, hogy a beteg nem halt bele a fájdalomba és nem kapott vérmérgezést sem. A 19. század végén további fellendülést hozott a vércsoportok felfedezése, és így a vérátömlesztés lehetősége is. Ugyan a kezdetekkor, mivel a véralvadást még nem tudták gátolni, a véradót közvetlenül össze kellett kötni a beteggel, azonban ekkortól egyre komolyabb sebészeti beavatkozásokat el tudtak végezni.

Mintha a fogát húznák

Bár még ma is sokan rettegnek a fogorvostól, a korábbi módszereket és lehetőségeket elnézve igen hálásak lehetünk a sorsnak, hogy ma élünk. A kiállításon két fogorvosi szék látványosan mutatja be a fogorvoslás fejlődését. Az egyik egy igen alacsony – hogy a fogász bele tudjon térdelni a páciens mellkasába, miközben kihúzza a fogát – karfás ülőalkalmatosság – hogy legyen mibe kapaszkodni a szerencsétlen betegnek – azt demonstrálja, hogy gyakorlatilag a foghúzás volt az egyetlen módszer a fogproblémákra. Ebben a székben egyébként ült (szenvedett) Krúdy Gyula is. A mellette látható, mindössze tíz évvel későbbi, amerikai gyártású fogorvosi szék viszont már nagyon hasonlít a maiakhoz: pneumatikusan működtethető, fejtámlás, dönthető, kényelmes, már-már fotelszerű kezelőszék, amelyen bonyolultabb fogmegtartó kezeléseket is el tudtak végezni.

A fájdalom új szintje

A foghúzásnál is jóval brutálisabb beavatkozás volt az amputáció, amellyel az aszepszis és antibakteriális kezelések előtti időkben azt próbálták megakadályozni, hogy a sérült végtag elfertőzödjön, és a beteg vérmérgezésben meghaljon. Az érzéstelenítés nélküli procedúrával a sebésznek nagyon gyorsan, öt-tíz perc alatt végeznie kellett: a kezelt végtag elszorítása után éles késsel körbevágták az izmokat, majd elfűrészelték a csontot, végül az ereket elvarrva, az izom és bőr egy részét visszahajtva zárták le a csonkot. A 19. század előtt körülbelül hatvan százalékos volt az amputációs elhalálozás, az elképzelhetetlen fájdalommal járó beavatkozásokat a „szerencsés” negyven százalék túléléséért végezték.

Járt utat járatlanért

A gyűjtemény nagy része a 17–19. századból származik. Tetemes részt tesznek ki a diagnosztikai, orvosi eszközök, különböző fogók, szikék, kapcsok, tágítók, vágóeszközök. Több ezek közül még ma is ismerős lehet, hiszen ami korábban bevált, azon nem, vagy csak kevésbé változtattak. Más területek viszont nagy evolúción mentek át. Erre a sokféleségre, kettősségre utal a Variationes – Változatok a sebészeti eszközök fejlődésére időszaki kiállítás is.

Ugyanakkor más, értékes relikviák is láthatóak a gyűjteményben. Az egyik terem például egy 19. század elejei patikabelsőt, a Pesten működtetett Szent Lélek Patikát mintázza, amely valójában egy egész gyógyszerészeti hálózat központi boltja volt. A gyógyszertároló fiókok olyan neveket rejtenek, mint Kossuth Lajos vagy Széchenyi István, akiket sokakhoz hasonlóan szintén innen láttak el gyógyszerekkel.

Balassa János sebészprofesszor, Semmelweis Ignác kortársa az első ember volt a világon, aki újjáélesztést tudott végezni mellkasi kompresszióval. Az őt övező tiszteletet mutatja, hogy Deák Ferenc fából kifaragta legfőbb sebészi munkaeszközét, a kezét, amely szintén látható a tárlaton.

Az anyák megmentője

A múzeumban emlékszoba, az intézmény névadójának koponyájáról készült élethű arcrekonstrukció, szobor, festmény, dagerrotípia idézi meg Semmelweis Ignác ellentmondásos, mégis szinte már kultikus alakját. Sőt, még egy neki dedikált kézmosó is megcsodálható a tárlaton, bár a néhai miniszterelnök, Antall József – aki az orvostörténeti múzeum kutatója, majd igazgatója is volt – hamar felismerte, hogy nem lehet eredeti. Az 1952-es Semmelweis című film forgatásakor használt, majd a múzeumba került porcelán kézmosó ugyanis 1870-ben készült, Semmelweis azonban 1865-ben elhunyt, így nyilván nem moshatta benne a kezét.

Ma már az egyik legismertebb magyar a világon. Számtalan festményen, freskón, szobron jelenítették már meg alakját: például a chicagói Nemzetközi Sebésztudományi Múzeumban (az International College of Surgeons egykori székházában) található Halhatatlanok Csarnokában a világ legjelentősebb tizenkét orvosának egyikeként a Nemzetközi Sebésztársaság szobrot állított neki 1954-ben. Nevét egyetem, köztér és múzeum is őrzi.

Életéről eddig kilenc magyar és nemzetközi nagyjátékfilm készült, a legújabb, Koltai Lajos rendezte filmet idén mutatják be. Ezen kívül számtalan dokumentumfilm, két opera és három színdarab – Németh László drámáján, Az írás ördögén kívül egy norvég és egy angol – is foglalkozott már alakjával. Ez utóbbit Dr Semmelweis címmel most is játsszák a londoni West Enden, a Harold Pinter Theatre-ben.

Nem meglepő, hiszen élete és halála valóban olyan, mint egy görög dráma. Fiatal orvosként az anyákért, a csecsemőkért, a haladásért, a meg nem értettség ellen küzdött, miközben a konzervatív orvosok kórusként tiltakoztak újító ötletei ellen. Majd rendkívül fiatalon, negyvenhat évesen, elmegyógyintézetben halt meg, szörnyű körülmények között.

De még halála után is hányattatott sors jutott neki, többször újratemették. Először egy bécsi temetőben hantolták el. A temető felszámolása után felsége hazahozatta hamvait, amelyet a Fiumei úti sírkertbe, saját családjának sírjában helyeztetett el. Kultusza fellendülése után Semmelweis saját szarkofágot kapott, majd 1930-ban még kiemeltebb helyre temették el. Végül 1963-ban újra exhumálták, és hamvait elhelyezték a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum falában. Remélhetőleg immár tényleg örök nyugalomra.

Köszönjük Varga Benedek igazgatónak a tárlatvezetést! 

Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu