Piknik kosarak, kerék- és szerelmes párok, a performansz csapatok baráti körei, érdeklődők és turisták lepik el a Gödör környékét a langyos május estén. Benn három helyszínen, plusz a mélyteraszon zajlanak az előadások. Nagyon sokszínű és különböző színvonalú produkciókat látni, de már a gyülekezet önmagában is látványos, sőt, talán a helyzettől inspirálva is látni néhány teljesen privát előadást.
A legnagyobb érdeklődés a Csodacsatornamatyik produkciót övezi, Hód Adrienn, a legjobb kísérletező koreográfus és a Gecy produkció óta elhíresült, ám előtte is éles elméjű multimédia performanszok ötletét megvalósító ifj. Sebő Ferenc az alkotó, és ami a szenzáció, hogy felkértek egy ötéves gyereket, határozza meg a koncepciót, meséljen és rendezzen darabot. Bábi von Halász, az alkotótársként dolgozó gyermek a halott apákról mesél. Senkinek ne legyenek skrupulusai, hátborzongató, hogy milyen egyszerűen és érthetően fogalmazza meg az érzéseit. Mindenki számára terápia, több felnőtt elsírja magát. A két főszereplő szintén gyerek, otthonosan mozognak a színészek, táncosok között. Hód és Sebő érdeme, hogy ilyen rövid felkészülési idő alatt, ennyire fókuszáltan összerakták a darabot. Peer Krisztián mint a darab és főként a dalok szövegeinek írója, a cukros bácsi szerepében is helytáll. A Tünet Együttessel való jó együttműködés után ez kifejezetten a színház világába való visszatérés neki. Spilák Klára pedig profin alakítja a nemtörődöm anyát. Az előadás után valóságos ünneplés veszi körül az alkalmi társulatot.
A teraszon a Magma Tűzszínház kábítja el sötétedés után a nagyérdeműt. Moirák címmel Drávai Zója, Farkas Linda és Zolletnik Zsófia a végzet istennőit táncolják el, miközben tüzet fog rajtuk fejdísz, szoknya, meg a kezükben a kötél. Nem veszélytelen, ám lélegzetelállító előadás, valahol a cirkuszi produkció és a szakrális tánc között. Közli is velem Bábi von Halász, az előző darab rendezője, aki közben a tüzező nőket tátott szájjal bámuló fiacskámat kínálja kölyökpezsgőjével, hogy a következő darabját majd a tűzről rendezi. Ja, hát, ha valaki ebbe belekezd, nem is tudja abbahagyni, mondom neki.
Mintha senki nem akarná a teraszon, hogy véget érjen ez az előadás. Pedig közben az akváriumban, a vizes közegben, feje fölött egy medencével kezd az Art Macabre társulata, akiket általában dark-gothik koncertek, rendezvények előtt láttam fellépni. Nagy hátrányuk a túlzott teatralitás, ami egy performansz fesztiválon még stílusjegy is lehet, hiszen itt aztán mindenki azt csinál, amit akar. Egy Csipkerózsika-parafrázist adnak elő, nagyon vicces időnként, meg folyik a vér, jégcsákánnyal üldözik a királyfit, megfojtják a boszorkányt, egyre kriptásodik a hangulat. Menekülök.
Megnézem, ki mit állított ki, van, aki az ékszereit saját magán, van, aki a kisfiát, a tár minden zugát belakják, itt mindenki művész és minden művészeti gesztusnak számít, ezért gyakran járkálok én is ki-be punknak öltözve, hátha valaki felfedez. Aztán az akvárium színpadán megjelenik egy lány, aki toporzékol a közönségnek, hogy kuss legyen, ízületi gyakorlatokat végeztet a nézőkkel, ideges leszek, kifütyülöm, aztán még elmondatok egy-két jó történetet a pultossal, nehogy úgy távozzak, hogy láttam egy nagyon rossz előadást is. A happy endet már magamnak szállítom.
