Udvarmesterek alkonya - A HATTYÚ

Akkor ugyanis feltűnhetett volna neki egy s más. Legalább annyi, hogy az ifjú hercegnő magától értetődő természetességgel ül fel az asztal tetejére, s nemsokára hercegi mamája is követi példáját. Valószínűleg azt sem értette volna, miért rohangál Beatrix hercegné húga, Symphorosa cselédlány módjára össze-vissza, s alighanem a hercegné állandósult sipítozásait sem tudta volna mire vélni. De attól tartok, már magának a szobának a stílustalanul szegényes berendezésében is talált volna kivetnivalót. Második felvonásbeli hosszas passzivitása pedig bizonyosan csak azzal magyarázható, hogy valamiképpen elkerülte figyelmét, hogy Alexandra hercegnő Ági Miklóst követvén alaposan az asztalhoz veri poharát.

Merthogy az Új Színház Szinetár Miklós rendezte előadása a játékidő igen jelentős részében mintha tudomást sem igen venne annak a közegnek az alapvető viselkedési normáiról, amelyben A hattyú játszódik. Olyannyira nem, hogy az már-már koncepciónak érződik. Mintha valami olyasmit akarna sugallni a játék, hogy a hercegi család és környezetük arisztokratizmusából már csak a pózok maradtak meg, a kellem, a stíl, a norma tovatűnt, s a világvége bizony így is, úgy is elérkezett. Ugyan nem gondolom, hogy Molnár Ferenc e kifejezetten finom szövésű, cselekményében viszonylag egyszerű, érzelmi viszonylataiban viszont kifejezetten összetett, fordulatos vígjátéka ilyes értelmezésért kiáltana, de e koncepció nyilván megvalósítható. Sok munkával, dramaturgiai beavatkozásokkal, autonóm játékötletekkel, sajátos atmoszféra megteremtésével. Mindennek különösebb nyoma azonban nincs az előadásban - már ha a harmadik felvonás elejének kevéssé ízlésesen poénkodó némajátékát nem számítjuk. Így aztán nehéz elhessenteni a gyanút, hogy nem koncepcióról, hanem részben szükségről, részben hatáskeltésről van szó. Hogy Balla Ildikó díszletének szegényes jellegtelenségét esetleg takarékossági szempontok okozhatják. Hogy a túl sok mozgással, kapkodó gesztusokkal a rendező és a színészek a szöveg kétségtelenül meglévő - és leginkább a színészi jelenlét erejével, apró, de intenzív gesztusokkal és tévedhetetlenül stílusban tartott poentírozással áthidalandó - statikusságát próbálják oldani. S hogy a vaskos hangsúlyok, a színészi magánszámok leginkább a túl finomnak, ambivalensnek, visszafogottan szellemesnek gondolt dialógusok hatását hivatottak felerősíteni, direktebbé tenni. A hatást a premier közönségének reakcióiból ítélve el is éri az előadás - csak közben elenyészik a miliő varázsa, tovatűnik az árnyalt lélekrajz finomsága és a párbeszédek decens szellemessége, vagyis csaknem mindaz, amiért igazán szeretni lehet A hattyút?

A rendezés megkívánta harsány stílt váltakozó színvonalon és intenzitással képviselik a színészek. Bánsági Ildikó főként az első felvonásban olyannyira éles hangsúlyokkal, stílusidegen hanghordozással adja Beatrix hercegnét, hogy a kívülálló bizonyosan a család nem arisztokrata felmenői iránt kezdene érdeklődni. Eperjes Károly jól ismert színészi eszközeit ezúttal is nagy biztonsággal alkalmazva, hatásos magánszámokat előadva, kissé otromba, ám nagylelkű frátert kreál Jácint atya alakjából. Sztárek Andrea amolyan társalkodónőféleségnek játssza Sympharosa az előadásban csaknem kitalálatlannak tűnő szerepét. Nemes Wanda Alexandrája mintha egymaga halmozta volna fel családjának összes arisztokratikus pózát, finomkodását. Ezeket voltaképpen akkor sem hagyja el, amikor már rá kell döbbennie, hogy a tanár jelenthet számára valamit. Ez az Alexandra az estély éjszakáján, a heves szóváltás közepette sem perzselődik meg, legfeljebb a bor hatására és némi szeszélyből áll a férfi mellé - s maga a csók is ilyen szeszélynek tűnik. Nemes Wanda játéka inkább egy elkényeztetett, szeszélyes, pózaitól szabadulni nemigen tudó lányt mutat, mintsem egy ambivalens érzelmeit kezelni mind nehezebben tudó, összezavarodó, de egy este alatt felnőttebbé váló nőt. Igaz, a Száraz Dénes játszotta Ági Miklóson sem érződik, hogy igazán szerelmes volna a lányba; a színész a tanár érzelmeinek váltakozása, a remény-csalatkozás spirálja helyett szinte csak az önérzetében sértett ember felháborodását mutatja meg. Két alakítás látható, mely szerencsére inkább Molnár, mint az előadás stílusához igazodik. Almási Sándor az első felvonásban ugyan az optimálisnál erősebben karikírozza Albert herceg tettetett nemtörődömségét, hányavetiségét, ám a későbbiekben mind színesebben mutatja a léha, lezser arisztokrata józanságát, ambivalens érzéseit, tartását, s ezáltal egyértelművé teszi a figura formátumát. A Mária Dominika hercegnőként csak az utolsó felvonásban színre lépő Takács Katalin pedig magától értetődően hozza színre azt a természetes, finom eleganciát, mely a korábbiakban csaknem teljesen hiányzott az előadásból.

A játék nem a végül megnyugvó Caesar reggelire invitáló szavaival ér véget, hanem egy rövid filmvetítéssel. Amit ezen látunk, leginkább vörös faroknak hívhatnánk, ha lenne némi köze az előadáshoz. Tartalmát azonban udvariatlanság lenne felfednem, hiszen a rendező vélhetőleg ezt szánta slusszpoénnak?