„Úgy érzem, egész életemben erre készültem” – interjú Áron Andrással

Melyik volt előbb: a blues iránti vagy a metal iránti rajongás?

Egyértelműen a metal. Amikor először kapcsolatba kerültem a zenével, még azt sem tudtam, mi az a blues. Én ’88-as gyártmányú vagyok, nekem az 1990-es évek eleje és az ezredforduló utáni néhány év volt az, amikor szivacsként szívta magába az agyam az új zenei ingereket. Sokat néztem az amerikai MTV-t, akkoriban fedeztem fel a Machine Head zenekart, sokat pörgött a Blink-182 meg Alanis Morissette is. Sok idő telt el, mire rájöttem arra, hogy a blues és az amerikai folk lényege nem a négyhangos riffekben áll.

Hogyan került a képbe mégis az akusztikus gitáron való dalszerzés?

A legelső hangszeremet anyukámtól kaptam, talán 2002-ben, vagy karácsonyra, vagy szülinapra – a kettő esetemben összemosódik, mert nagyon közel van egymáshoz a két dátum. Akkor azon a családi batárunk, Oroszlán Gyuri bácsi (Oroszlán György, gitáros-zeneszerző, többek közt a Bergendy zenekarban is játszott – a szerk.) jóvoltából beszerzett akusztikus gitáron kezdtem tanulni az alapokat, egy viszonylag rövid időszakban pedig F. F. Miki (Felkai Miklós, gitáros-énekes-zeneszerző – a szerk.) keze alatt fejlesztettem magam.

Ha a 2002-es évet vesszük kezdőpontnak, akkor beletelt nagyjából nyolc évbe, míg megjelent az első lemez, amelyen alkotóként tűntél fel. Ebben az időszakban már zenekartag voltál a Neck Sprainben, ott azonban, ha jól tudom, nem vállaltál szerzői szerepet.

2003-ban koncerteztem először, azóta megállás nélkül színpadon vagyok, énekesként viszont nem tudtam, mi az a dalszerzés, és nem is érdekelt különösebben a Kelly Hits The Blue Sky-érában. Néhány énekdallam az én ötletem alapján íródott, de ennél közelebb nem kerültem a szerzői munkához, egészen 2010-ig. Illetve, még az első saját lemezem megjelenése előtt volt egy demóanyag, amit a szobámban rögzítettem, rajta 12 dallal, a címe Smoke & a Pretty Kettle volt. De akkor még nem vettem tudomást semmilyen zeneszerzői-minőségi követelményről, így nem is tartom számon őket.

Sosem szeretted volna őket átdolgozni, újra kiadni?

Annyira kezdő próbálkozás volt, hogy már csak a többi munkám miatt sem található meg – tudtommal – az interneten. Viszont amikor „kiadtam” (értsd: feltöltöttem egy ismerősöm weboldalára), akkor sokak gépén landolhatott az az anyag. Meglepő volt, mennyiekhez eljutott, pedig nem is ez volt a célom vele. Ha visszatekintek rá, akkor aranyosnak tartom – ha meghalok, akkor hallgassa mindenki, aki akarja. De addig, amíg vagyok, nem akarok abba belefutni, hogy az akkori dalaim alapján ismerjen meg valaki dalszerzőként.

Mi volt a kezdőlöket a szólóprojektedben? Kik hatottak rád blues-, folk- és country-vonalon?

A legelső ilyen stílusú kattanást valamelyik zenei tévécsatorna hozta, amin elkaptam egy dalt. Neil Young Old Man című száma volt az, amit egy elképesztően rossz klippel adtak a tévében, de a zene nagyon megfogott, a mai napig beleborzongok, ha rágondolok. Emlékszem, egy pici asztalitévé-szerűségen néztem ezeket az adásokat, és pont lemaradtam arról a részről, amikor kiírták az előadót és a címet. Szóval utána hónapokat várhattam, mire újra esélyem nyílt hallani azt a dalt. Aztán ennek hatására következett egy olyan időszak, amiben rongyosra hallgattam Young Live at Messey Hall 1971 koncertalbumát.

Nagyon szeretem például José González zenéjét is. A szövegvilága kevéssé szól hozzám, viszont a dallamvilága, a pengetéstechnikája, a ritmikája elsőre megfogott, és elég korán beivódtak a tőle ellesett fogások az én játékomba is. A másik hasonló gitárhősöm pedig John Buttler, aki miatt elkezdtem nyitott hangolással is kísérletezni. Viszont a „nagy öregeket”, Dylant és Springsteent, akikre elsőre asszociálnánk erről a stílusról, ki sem állhattam nagyon sokáig.

Melyik alkotófolyamatot éled meg könnyebbnek, amikor egyedül vagy, vagy amikor zenekarral dolgozol együtt?

Ha ezt néhány évvel ezelőtt kérdezed meg tőlem, akkor biztosan tudtam volna erre egyértelmű választ adni. Most már nem, mert annyi zenekarral foglalkozom egyszerre hatalmas fordulatszámon, hogy teljesen „multiskizofrén” lettem. Semmilyen gondot nem okoz, hogy egyik pillanatról a másikra egy Lazarvs-dalszerzésből egy csettintésre átkapcsoljak egy Trillion-megbeszélésbe, vagy hogy a szólóprojektem stúdiómunkálataiból kiszakadva azonnal egy Black Circle-próbán nyújtsak maximumot.

Hogy bírod ezt a sok párhuzamos történést?

Eléggé megedződtem. Ehhez mély önismeret kell, meg persze önbizalom, hogy tudjam, meg tudom csinálni az összes bevállalt feladatot. Nemrég összeszámoltam, hogy tíz év alatt 12 lemezt adtam ki, ami életem legnagyobb teljesítménye. És ha ezzel nem lennék tisztában, akkor biztosan nem merném megfejelni mindezt egy még durvább időszakkal. Az biztos, hogy a mostani eddig a legmozgalmasabb időszak, amióta zenélek: egyszerre 24 dalt írok, felváltva a Lazarvs és a Trillion következő lemezeire, és bár nemrég érkeztem haza Amerikából, az új szólólemezem felvételéről, már a következő kiutazásomra gyűjtöm az anyagot.

Egy korábbi interjúban olvastam, hogy a metalzene nálad azt szolgálja, hogy kiadhasd magadból a szélsőséges érzelmeket, a dühöt, a haragot. Ha ezt a gondolatmenetet folytatjuk, a szólóprojekted a felsorolt sok-sok egyszerre történő alkotótevékenység közül milyen külön funkcióval bír?

Ez talán a legfontosabb projektem mind közül, legalábbis abban a tekintetben, hogy ez a legőszintébb, ez megy a legmélyebbre. Erre én is csak mostanában jöttem rá, akár tízéves dalokat visszahallgatva, hogy mennyire mélyre nyúltam velük. Ez nekem öngyógyítás, a súlyos dolgok feldolgozása, letétele, de egyben dimenzióugrás és időutazás is mindig, amikor egyedül játszom.

Az új lemezed milyen élményanyagra épít?

Nem feltétlenül egy élményre vagy egy személyes katasztrófára koncentráltam most, sokkal inkább hagytam, hogy a dalírás folyamata közben történő dolgok alakítsák a számokat. A címe az, hogy The Moment, és Nashville-ben, a Prime Recording stúdiójában vettem fel Derek Gartennel, aki vérbeli profi. (Például Taylor Swift lemezein is dolgozott korábban.) A címezés arra utal, hogy úgy éreztem, ez az a pillanat, amikor nagyot kell dobnom. Ez az album a teszt, a nagy momentum, hogy megmutassam, mit tudok. Remegett is a kezem az első hangfelvételeknél – a country és a blues hazájában, világhírű hangmérnök előtt játszani elég meredek volt. De végül a lehető legjobban sült el a dolog: kiderült, hogy igenis elég jó vagyok oda, abba a környezetbe, és amellett, hogy Derektől is nagyon jó és felemelő visszajelzéseket kaptam, még barátságot is kötöttem vele.

Ezek szerint ez is olyan életfordító anyag lett, mint a Book of Changes volt.

Ez annál sokkal-sokkal nagyobb! Ennek a lemeznek a felvétele felfrissülés volt; szerintem még sosem voltam annyira boldog, mint ott és akkor. Olyan voltam, mint egy K9-es reptéri kutya, akit évekig treníroztak a munkára, és végre kiengedik a terepre. Úgy érzem, egész életemben erre készültem.

Nem tett plusz nyomást rád az időszűke? Gondolom, jóval korlátozottabb időkeret volt a lemezfelvételre Amerikában, te pedig mindig elég aprólékosan dolgozol, ha dalszerzésről van szó.

Ez a felturbózott állapot mindent kihozott belőlem, 150 százalékon pörögtem. Négy-öt nap alatt felvettünk mindent, az egész stúdiómunka másfél hét alatt lement. Ehhez még hozzátartozik az is, hogy a lemezcímhez kapcsolódva volt egy külön koncepcióm a felvételekhez: nem akartam fejhallgatót használni, visszahallani a hangomat, bedugni a gitáromat. Azt terveztem, hogy egyszerűen leülök, és eljátszom egyben a dalokat, aztán megnézzük, hogy végigmegy-e vagy nem. Azaz: megvan-e az a bizonyos pillanat vagy nincs? Dereknek nagyon tetszett, amikor figyelmeztettem rá, hogy jól rögzítsünk mindent, mert lehet, hogy egyetlen take lesz a dalokból. És erre még lapot is húztam, mert volt 3–4 szám, amelyeknek a fő vonalai meg voltak írva ugyan, de bevallottan úgy vittem oda őket, hogy nem tudtam, mi fog jönni bizonyos részek után.

Akkor nem csak a földrajzi hely tekintetében volt különleges a felvételi környezet.

Valóban, ilyet még sohasem csináltam korábban. Ez a koncepció végül ahhoz vezetett minket, hogy teljesen bemikrofonozzuk a szobát annak érdekében, hogy minden szögből minden másodpercet rögzítsünk, nehogy elszalasszunk valamit. Szóval úgy szerepelnek majd a dalok a lemezen, mintha ott ülne a hallgató mellettem a stúdióban. Plusz van két track, amire hívtunk vendégzenészeket, az egyiken Schoblocher Barbi is énekel velem (azt a dalt, amit közösen írtunk), mellette pedig nagyszerű helybéli zenészek jöttek, a dobon Brian Pruitt, pedal steelen pedig Whit Wright lesz hallható.

Mik a tervek a következő hónapokra?

Áprilisban és májusban főleg szólókoncertjeim lesznek vidéken, Pécset, Győrt és Szombathelyt is megjárom majd, szerveződik a nyári fesztiválszezon a Lazarvs naptárjában is. És lesz tavasszal és nyár elején Black Circle Orchestra koncert, legközelebb a Veszprém Blues Fesztiválon, április 15-én, aminek a repertoárjába tervezünk átemelni néhány dalt a The Momentről. A szólólemezem ősszel jelenik majd meg, de októberre tervezem a következő utamat Amerikába, hogy újra lemezanyagon dolgozhassak.

Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu