Amikor rákeresünk a nevedre az interneten, sok mindennel találkozhatunk: influenszerkedsz, slammelsz, verseket és dalszövegeket is írsz, és az Ökumenikus Segélyszervezet több kampányába is bekapcsolódtál. Tizenkét évesen kezdtél komolyabban foglalkozni a szövegalkotással. Hogyan emlékszel vissza az első írásaidra, milyen témák inspiráltak téged kisiskolásként?
Koraérett fiúként hallgatóztam és figyeltem: a felnőttek beszélgetései érdekeltek. Az olvasmányok közül is azok vonzottak leginkább, amiket nem egészen értettem. A gyermekkor törékenysége, az elmúlás éppúgy foglalkoztatott, mint a szerelem. A szüleim egy napon megtalálták a füzetemet, aminek a borítóján ez állt: ,,Bánki Benjámin összes eddigi, el nem ismert alkotása”. Karácsonyra be is köttették, úgy kaptam kézhez, kemény fedeles könyvként az írásaimat. Ekkor 12 éves voltam.
Ahogy mesélted, az irodalom iránti szeretetedet elsősorban a családodnak, édesapádnak és a CD-kről meghallgatott verseknek köszönheted. Voltak kedvenceid? Van rá alkalom, hogy ma is kézbe veszed ezeket a CD-ket és újrahallgatod őket?
Ha nem is CD formájában, de az interneten ma is visszatérek azokhoz az ikonikus versmondásokhoz, amelyek nagy hatással voltak rám. Érdekes, hogy gyerekkoromban inkább Latinovits Zoltán, később viszont Jordán Tamás szuggesztív előadásában szerettem hallgatni a magyar költészet klasszikusait. Előbbitől az Eszmélet, utóbbitól a Szabad ötletek jegyzéke fontos számomra, így a kapocs épp József Attila. De nagy élmény nézni Pilinszkyt is, ahogy a saját műveit olvassa fel.
A környezeted hamar felismerte a benned rejlő tehetséget. Középiskolásként bekerültél a La femme 50 tehetséges magyar fiatal nevű mentorprogramba, később pedig a Nemzet Fiatal Tehetségei ösztöndíjasa is voltál. Hogyan kezelted, illetve nehéz volt megbirkózni azzal a hírnévvel, amelyet a tehetséged és a felsorolt támogatások nyújtottak?
Úgy gondolom, van bennem egy egészséges bizonytalanság, ezért soha nem tudok egészen elégedett lenni magammal, cserébe viszont állandóan törekszem önmagam fejlesztésére. Nagyon figyelek arra, hogy ne kényelmesedjek el, és az átmeneti siker ne részegítsen meg. Ezért végeztem el az irodalom- és kultúratudomány mesterképzést és jelentkeztem a doktori iskolába, mert habár a hírnév sokat ad, de az nem cél, legfeljebb eszköz.
A La femme 50 tehetséges magyar fiatal mentorprogramban példaképed, Lackfi János mentorált. Hogyan tudtál együtt dolgozni a kortárs irodalmunk egyik legelismertebb költőjével?
Lackfi Jánoson kívül Simon Márton és Szálinger Balázs is véleményezte a szövegeimet gimnazista koromban, ők mentoráltak az indulásom során. Az irodalmi műhelyek, a kreatív írás szakmailag sokat segített, a legnagyobb kihívást mégis az jelentette, hogy rátaláljak a hangomra. Ezt a munkát mindenkinek egyedül kell elvégeznie.
Két énedre hivatkozol, amikor bemutatkozol: egyrészt influenszer vagy, másrészt viszont van egy magányosabb tevékenységed, az alkotás. Azt állítod, a kettő nem üti egymást. Voltak ezzel kapcsolatban negatív tapasztalataid?
Igazán szeretek a határokon dolgozni és hibridekben gondolkozni, míg mások inkább kategóriákat emlegetnek és felcímkéznek mindent. Nekem belefér ez az ingaszerű mozgás a kilengésekkel együtt, de volt, hogy egy irodalmi folyóirat ezért nem hozta le egy versemet, és fordítva is, az internet véleményvezérei is fordultak el tőlem, mert nem tudták értelmezni a jelenséget. Az ilyen hozzáállás ma már nem ér felkészületlenül és nem bénít le: emelem tovább a hidat pop- és magaskultúra között. Én megértem, ha valakinek szűk a látóköre, de az én világom ennél jóval tágasabb.
A celebség nem merül ki a magamutogatásban, fontos, hogy értékeket is közvetítsünk – vallod. Tehát az irodalom terjesztését az influenszerkedésen keresztül látod megvalósíthatónak?
Igen, hívtak már irodalmi influenszernek is emiatt. Ha rendelkezésünkre állnak új csatornák, az irodalmi kommunikáció új felületei, fórumai, nagy hiba lenne, ha nem élnénk ezekkel. Miért ne mondhatnék verset az Instagramon vagy a TikTokon? Ha úgy érezzük, kevés érték van ezeken a platformokon, ideje, hogy pótoljuk a hiányt.
Hogyan látod, mit szeretnek ma a fiatalok az irodalomban?
A pár másodperces videók, a hatásvadász címek és a felugró hirdetések jelenében nem csoda, hogy a fiataloknak nincs türelmük a hosszú művekhez. De úgy látom, ők is meg tudnak különböztetni egy jó sort egy rossztól, és ami igazán zseniális, sosem marad rejtve. A versek online gyakran a mottóként kiragadott, idézhető soraikon keresztül illeszkednek két beállított kép vagy sűrűn vágott videó közé, de ha képesek megálljt parancsolni a telefonon görgető ujjnak, a hiperlinkek koordinálása mentén cikázó tekintetnek, az már sikerként könyvelhető el. Mindenki szereti megszólítva érezni magát: azt hiszem, az új nemzedék tagjai épp ezt várják az irodalmi szövegektől, hogy a 21. századi önmagukra, fájdalmaikra és vágyaikra ismerjenek egy műben.
A rendhagyó irodalomóráidon sok új utat és megközelítést mutatsz a diákoknak. Az utóbbi projekted a zene és a költészet kapcsolatában rejlik. Klasszikus versek és kortárs dalok mixelésére ösztönzöd az óráidon a fiatalokat. Honnan jött ez az ötlet, és mi a végeredménye a feladatnak?
Állandóan azt hangoztatjuk, hogy a mai fiatalok már nem olvasnak, miközben elég közeli kapcsolatban állnak a dalszövegekkel. Ebből a felismerésből következett az ötlet, hogy a középiskolás diákokat a saját nyelvükön, a kedvenc zenéiken keresztül szólítsam meg, majd tereljem a költészet felé. Hiszen vannak élethelyzetek, amikor a Bagossy Brothers talál be, de Kányádi Sándor éppolyan aktuális lehet; ezt akarom megmutatni. Nemcsak az a szöveg szólhat rólunk, ami tegnap született, hanem az is, ami száz évvel ezelőtt, és érdemes a nagy költőinkhez fordulni válaszokért. Ráadásul ez a feladat azt is bizonyítja, hogy a szövegalkotás örömöt ad, ez a generáció pedig tud nagyon kreatív lenni és szüksége van a sikerélményre.
A teljes interjú elolvasható a Helyőrség oldalán.
Fotó: Magyari Lukács
