„Úgy lenne jó verset írni” – Erdész Miklós Egy műkedvelő versei című kötetéről

„Műkedvelő” – ízlelgetem a szót, hogy mit is jelent. Ha prózáról van szó, a szépirodalom (vagy magas irodalom) versus lektűrirodalom (ne adj’ isten ponyvairodalom) distinkciója, az ezek körüli vita hosszú évek óta nem csendesedik el, s valószínűleg soha nem is fog. Ha egy időre meg is feledkezünk róla, hamarosan újranyitja egyik vagy másik irodalmi lap, felmerül a téma a soron következő kerekasztal-beszélgetésen, kreatív táborban vagy író-olvasó találkozón. Mintha mindenkit izgatna, hogy hol végződik a lektűr, és hol kezdődik a szépirodalom. Annyira, hogy a közösségi oldalakon hosszas kommentkígyók tekeregnek e kérdés kapcsán.

De mi a helyzet a lírával? Beszélünk-e magas líráról?
Megkülönböztetjük-e a komoly művészi értéket képviselő alkotásokat az amatőrök
verseitől, az emlékkönyvekbe illő soroktól, a frappáns locsolóversikéktől és a
rímekbe szedett, egyszerű pillanatokat megragadó faragványoktól? A kritikusok
nyilvánvalóan élnek a különbségtétellel, ugyanakkor tagadhatatlan, hogy az
emlékkönyvi poémáknak és a születésnapi köszöntő rímeknek is megvan a maguk
közönsége és piaca, még ha ebben az esetben fizetőeszköz nem is cserél gazdát.

Meg aztán ott van a költői érés. Ha előveszünk egy-egy korai
Ady Endrét, bizony mintha nem is a később kibontakozó zseni eszkábálta volna
össze a sorokat. Vagy említsük meg Szálinger Balázst, a kitűnő lírikust, aki
nem átallotta önmagát kifigurázni, mikor egyik fellépése alkalmával
gyöngécskére sikeredett korai verseit osztotta meg a közönség nagy derültségére
– hogy aztán megrendülve hallgassák, később milyen erős, nagyon is érvényes
műalkotásokat jegyzett. Fejlődés és érés tehát van, és ha valaki botladozva
indul el egy úton, még egyáltalán nem biztos, hogy nem fog végül egészen
messzire jutni.

Ilyesmik forognak a fejemben, miközben Erdész Miklós
magánkiadásban megjelent kötetét lapozgatom. De ki is Erdész Miklós? A
műkedvelő, aki szeretteinek ajánlja a gyűjteményt, nem hagyja az olvasót
kétségek között: pontos, már-már leltárszerű leírást ad magáról.

„A neve Erdész Miklós, / súlya
hatvannégy kiló, / magasság hetvenöt centi / egy méter fölött. / Kora
hetvenkilenc év / s nem hagyta el még a hév. / Fent boltozatos a fő / s lefelé
/ keskenyedő, / tetején a haj kevés, / mint a gyéren kelt vetés, / de ami még
megvan ott, / rég őszbe csavarodott. / Lent szakáll keretezi / s bajusza is van
neki, / ezek színe is fehér, / de hosszan egyik se ér / és erősek csodamód, /
úgy szúrnak, akár a drót. / Mindkét szeme színe zöld / s néha furcsa képet ölt,
/ orra a szaglásra jó / s inkább nagynak mondható, / a két ajka felemás, / az
alsón egy forradás. / Álla nem erőszakos, / másokon át nem tapos, / homlokán
ráncok sora / s barázdált a két pofa. / Füle fejéhez simul. / Hol bús, hol meg
felvidul. / Alakja szikár, sovány / s kicsit hajlott is talán. / Keze, lába nem
rövid, / körme lenyírva tövig. / Lépte mindig szapora / s úgy siet valahova.”

No de hová siet Erdész Miklós? Elnézve ezt a 454, sűrűn
szedett oldalt, és hogy a versek 1951 és 2022 között keletkeztek, úgy gondolom,
Erdész az elmúlt hetven évben dicséretes buzgalommal sietett szinte mindent
rímbe szedni, amit hajlott koráig látott, átélt, megtapasztalt. Hűséges
tudósító, aki informál a családról, a barátokról, udvarlásról és szerelemről
(neki „a legtöbb nő tetszik”, és reméli, hogy ez kölcsönös), utazásokról, a
politikai hovatartozásáról, a hazája iránt táplált heves szeretetéről, de nem
felejt el reflektálni magára az írásra sem.

Úgy lenne jó verset írni,
hogy ne is tudjam mi a vers,
csak ihlet repítne szárnyán
és képzelet, meg büszke mersz.

Bolondos bestárium című ciklusában pedig mitikus lények
egész sorát festi elénk: baziliszkuszt, cerberust, hárpiát és társaikat.

Gorgó

Kígyóhaja sötétbordó,
arca ijesztően vigyorgó,
szeme tüzes vérben forgó,
hangja félelmetes morgó
s pikkelyes hasa meg korgó.

Talán nemcsak azért, mert épp októberbe
fordulunk, engem leginkább a Könnyű
találkozások a diktatúrával című ciklus szólított meg. Már a címek is erős
asszociációkat ébresztenek:

Csendháborítás, 1956.
Levente sapka, 1957.
Farmernadrág, 1958.
Jazzestek, 1959.
Csendháborítás, 1965 körül
Szakáll, 1970 után

Repüljünk vissza most 1985-be, és a következő darabbal
ajánljuk az Egy műkedvelő versei című
kötetet mindazoknak, akik szívesen olvassák hét évtized fontosnak érzett,
esetleg apró-cseprő történéseit, érzéseit, egy ember életének alakulását
rímekbe szedve.

Ballépés, 1985 körül

A Déli pályaudvar / előtt, lent van egy
udvar, / arra siettem éppen / és a sarkára léptem / valakinek véletlen. / Bár
csak ennyit vétettem, / kértem a bocsánatot, / de ő meg felszólított, / hogy
igazoljam magam. / Nyugodt maradt a szavam, / ahogyan megkérdeztem: / „A buta
kis véletlen, / hogy a sarkára hágtam, / miatt gyanússá váltam?” / „Nem, nem
azért,” felelte. / „Na jó,” mondtam tettetve / a közönyöst, „tessék hát!” / és
a kért igazolványt / egy mosollyal átadtam. / Belenézett, várhattam, / aztán
visszaadta.”

Álmatlanul forgolódó éjszakákat, hosszas hétvégi töprengést nem okoznak ezek a bájos versikék, az azonban kétségtelen, hogy könnyedségükkel „egymagvúságukkal” gyakran csalnak majd mosolyt az ajkunkra, és felderítenek a munkával töltött, fárasztó napok után.

Nyitókép (illusztráció): Shutterstock/Anastasia Sotchenko