A napokban ünnepelted a születésnapod. Isten éltessen! Jelent valami különöset, hogy 65 éves lettél? Érzékeny vagy a korodra?

Persze, egyáltalán nem örülök neki. Különösen ebben a mostani helyzetben: állandóan erről a korosztályról van szó a hírekben március közepe óta, úgyhogy egy fenyegető valami közeledett felém. Ráadásul el is bizonytalanít mindenféle rendszabály, hogy eddig még csinálhattam ezt-azt, mostantól pedig már nagyobb korlátok közé vagyok szorítva. A hatodik X sem volt könnyű, de hogy még efölött is telik-múlik, és meg sem áll az ember 60-nál, ez nagyon kellemetlen. Azt érzékelem, hogy bizonyos dolgok nem úgy vannak, mint voltak.

Hogyan kerültél legelőször kapcsolatba a színjátszással?

Azt nem állítom, hogy óvodásként József Attilát szavaltam, de egészen kicsi koromban már színházi előadásszerű alkalmat szerveztem. A lakásunk adta magát: három egybenyíló szobából a legbelső volt a színpad, középen az ajtóval, ha az szétnyílt, mint egy függöny a második szobában ült a közönség, vagyis a rokonság. Rávettem a nővéremet meg az egyik unokatestvéremet, hogy – gyanítom – az Egri csillagokat adjuk elő. Rémlik, mintha az íróasztalra is felmásztunk volna, és az lett volna az egyik bástya. Arra viszont már konkrétan emlékszem, hogy 11 éves koromban láttam a Gábor Miklós-féle Hamletet, és attól kezdve színházrendezőnek készültem. 15-16 évesen már előadást rendeztem, melyben a női főszerepet magamra osztottam.

A nőit?

Igen, igen, a nőit. Szép sikerem volt benne. Apám is látta, és azt mondta, ha nem indul rendező szak, akkor szerinte megpróbálhatnám a színészetet. Attól kezdve barátkoztam a lehetőséggel: elképzelhető, hogy úgy lesz belőlem színházrendező, hogy előbb elvégzem a színész szakot. Csak ott azután – hogyan is fejezzem ki magam – sikereim voltak, és világossá vált, hogy érdemes megmaradnom tulajdonképpen színésznek is.

Margitai Ágival az Elveszett illúziók című filmben (Gazdag Gyula, 1982)

Hogy lettél akkor színészből mégis rendező?

Amikor először jelentkeztem színész szakra, nem vettek föl, a harmadik rostán kiestem. A következő évben rendező szakra mentem, ott már az első rostán kitettek. Nyilvánvalóvá vált, hogy nem fognak oda felvenni, ha már az első fordulóban nem feleltem meg. A színész szakra viszont bejutottam, és harmadik év végén jelentkezni akartam a következő szemeszterben induló posztgraduális rendező osztályba, de Tiszeker Lajos, a főiskola akkori tanulmányi titkára nem engedélyezte. Úgy gondolta, hogy először színészdiplomát kell szereznem, csak utána lehet rendező szakra jelentkezni. Kaposvárra kerültem, ahol Babarczy László, a színház akkori igazgatója jelezte, hogy idővel rendezhetek.

Mi volt az első rendezésed?

Egy stúdióelőadás, Karl Wittlinger darabja. 

Sikert arattál vele?

Nem különösebben, sőt. A premieren az első jelenet alatt az egyik szereplőm rosszul lett, és kijött érte a mentő. Az estét az intenzíven töltöttem: a kaposvári kórház folyosóján ültem, és izgultam, hogy a barátom életben marad-e.

Életben maradt, ugye?

Igen, persze, de valahogy ez az eset rányomta a bélyegét az előadásra.

A lazaságnak amúgy saját bevallásod szerint gyakran híján vagy.

Igen, ez igaz, de szerintem úgy tűnik, mintha laza lennék.

Ónodi Eszterrel Gorkij Barbárok című drámájának próbáján, 2008-ban
Fotó: MTI/Mohai Balázs

Igen, abszolút.

Pedig szorongó ember vagyok. Mindenért képes vagyok szorongani.

A színpad ezt nem oldja? A játék sokak számára terápiás hatású.

Egyre feszültebb vagyok a deszkákon, egyre jobban félek. A színpadon lenni jó különben, tulajdonképpen az egyetlen hely, ahol igazán jó, de már ott sem annyira. Sajnos a színész idegrendszere tönkremegy ezen a pályán.

Molnár Piroska említette, hogy azért örült nagyon, amikor nemrég elvállaltad élete első monodrámájának a rendezését, mert már a kaposvári időszakából is nagyon kedves emlékek kötik hozzád, mint színészkollégához és rendezőhöz egyaránt.

Monodrámát rendezni nehéz feladat. Nagyfokú türelemre van szükség, mert meg kell várni, amíg a színész megfelelő állapotba kerül, vagy olyan felkészülési fokra jut a szerepével, amikor már „bele lehet nyúlni”, dolgozni lehet rajta. Piroska csodálatos színésznő, nem is tudom kifejezni, micsoda hangszer! Ha a rendező – összhangban a díszlettervezővel – kitalálja a teret, tulajdonképpen sok teendő nincs. Finoman kell az egészet hangolni, bízni kell az anyag és a színész erejében. Olyasmit kell kitalálni, ami megemeli az Ő teljesítményét, ugyanakkor megnyugtatja, hogy ezt minden este a lehető legjobb formájában elő tudja adni. Ez a valódi rendezői feladat egy monodráma esetében. Erre törekedtem, és ilyen szempontból szerencse, hogy – visszatérve az első kérdésre – 65 éves vagyok, mert a színpadon és a falak mögött eltöltött idő párosult egy kevés bölcsességgel, ami egy ilyen előadáshoz, mint az Egy német sors, nem árt, ha van.

Molnár Piroska az Egy német sors című monodrámában

Nemcsak rengeteget játszottál és rendeztél a pályád során, de számtalan filmben szerepeltél, és szinkronizáltál is. Melyik műfaj áll hozzád a legközelebb?

A színház, bárhogy. Filmezni is lehet jó. Attól függ, hogy mi a feladat. Amikor valaki rám gondol, megpróbálok megfelelni az elvárásnak. Tetszeni akarok. Elsősorban a rendezőnek, aki azt gondolja rólam, hogy én felelek meg egy szerephez. Ez egy jó tulajdonságom, azt hiszem. Jól szoktam tudni dolgozni a rendezőkkel.

Veled is szeretnek dolgozni a kollégáid, tanítványaid, munkatársaid. A Katona neve jól cseng a szakmában és a nézők körében egyaránt. Sikk oda járni.

Azon vagyok, hogy a Zsámbéki Gábor által fölépített színházat ne romboljam össze, hogy megőrizzem a szellemiségét. Azt keresem, hogyan építkezhetek tovább. Jó munkatársakat találtam ehhez, akiknek a kreativitásában száz százalékig megbízok.

Nincs könnyű dolgod ennyi szerepben.

Nagyon régóta ülök egy fenékkel több lovon. Egy darabig játszottam, azután játszottam és rendeztem, majd játszottam, rendeztem, tanítottam. Ezeket is valahogy egységben tudtam tartani. Egy ember életében előbb-utóbb eldől, hogy mi a prioritás. A magánéletem nagyon sok kudarccal volt övezve, tehát nyilvánvaló volt, hogy ha afelé fordulok, akkor semmilyen babért nem aratok. Végül egy olyan megoldás felé sikerült kormányoznom a privát szférám, amiben egyáltalán eltűrnek, ahogyan én is mást. Azt hiszem, szolgálom a színházat.

A fiatalságomban nagyon hosszú időt ministrálással töltöttem egy kápolnában. Végigjártam a szamárlétrát, és belém ivódott a szertartásokon, hogy mindig ott kell lenni, jóllehet nem mindig te vagy a központ. Isten személyén kívül a papot is szolgálod, tehát az örökös főszereplő mellett serénykedik az ember, és megtanulja, hogy egy óraműnek a része, amelyből ha kiesik, baj van. A lazaság látszatát kelteni is ott tanultam meg, és megszoktam, hogy néznek. Minden gesztusod látható, tulajdonképpen jelmezben vagy, mert egy furcsa szoknyát viselsz. Sokat tanultam a pályámhoz. És nem mellékesen helyes lányok jártak templomba, ezt igyekeztem kihasználni.

Nagy-Kálózy Eszterrel a Vigyázókban (Sára Sándor, 1993)

Hívő vagy, gyakorlod a vallást?

Nem, de nem vagyok rá büszke. Túl sok időt töltöttem el egyházi környezetben. Egyszerűen túlzásba vittem, nem tudtam normális mederben tartani.

Viszont voltak szép kislányok. Szeretnek a nők?

Inkább úgy mondanám, hogy nagy tisztelője vagyok a női nemnek, és néha voltak sikereim, de azért korántsem annyi, mint amennyit megérdemeltem volna.

Miért érzed kudarcnak a magánéletedet?

Azt nem lehet sikernek elkönyvelni, hogy az ember otthagyja a családját. Nem így akartam, de végül az egyik fiam ötéves volt, a másik nyolc, amikor széthullott a család. Ez nagyon sok belső fájdalommal jár. Nem azért határozod el, hogy családod, két gyereked legyen, hogy aztán ne tudd egyben tartani. Ez mindenképp kudarc, még akkor is, ha utána a környezeted és te magad is talán vagy annyira intelligens, hogy ezt jó irányba tereld. Nagy örömmel tölt el, hogy a jelenlegi és a volt párom kifejezetten jó kapcsolatban vannak. Ebben természetesen benne van a két fiam családszeretete és a ragaszkodása ahhoz, hogy magunk előtt is bizonyítani tudjuk, hogy többé-kevésbé összetartozunk.

Ahogy hallgatlak, jóban vagy a fiaiddal.

Azt remélem, igen. Szerencsére nagyon rendesek és megértőek velem. Az egyik 35, a másik 32 éves. A nagyobbik fiam a Fradi elismert nemzetközi projektmenedzsere – őt most élesen érinti a járványhelyzet –, a kisebbik Budapest Fejlesztési Központban dolgozik jogászként. Rettentő büszke vagyok rájuk.

Vajdai Vilmos, Máté Gábor és Kiss Eszter a Katona József Színház Mizantróp című előadásában (2011)
Fotó: Szilágyi Lenke

Téged hogyan érint a járvány?

Megpróbálok megfelelni a korlátozásoknak, de hogy mi a jövő, arról nem tudnék beszélni. Rá kell érezni, hogy mi a színház igazi feladata a következő időkben. Felelősek vagyunk, nagyon megfontoltnak kell lennünk, mert ismeretlen ellenséggel harcolunk. Nem játék, ami most zajlik. Az emberélet felülírja még a színházat is, jóllehet szeretjük azt gondolni, hogy a színház mindennél fontosabb. Ki kell dolgoznunk egy protokollt, ami minden színháznak kötelező.

Legutóbb azzal kapcsolatban olvastam Rólad, hogy aláírtad a Székely Nemzeti Tanács európai polgári kezdeményezését, és másokat is erre buzdítottál.

Arról van szó, hogy a különböző országokban élő kisebbségeknek legyen jogosítványuk saját támogatásra, olyan összegek lehívására, amelyek fölött egyébként csak az anyaországuk rendelkezik, az pedig vagy oszt nekik egy kis alamizsnát, vagy nem. Ez érinti a határon túli magyarokat, de más európai kisebbségeket is. Egy olyan evidencia, amellyel szerintem minden magyar – sőt európai – állampolgárnak egyet kéne értenie. Csupán egymillió aláírásra van szükség, hogy Brüsszel kénytelen legyen napirendre tűzni ezt a problémát. Mindez teljesen független a különböző magyarországi oldalak és politikai nézetek gondolkodásától, azon bőven felülemelkedik.

Fotó: Szilágyi Lenke

Ha nem közösségekért kéne művészként tevékenykedned, vajon mivel foglalkoznál?

Ebben élem évtizedek óta az életem. Ilyen odaadással, alázattal, munkaszeretettel mást nem tudnék csinálni. Valószínűleg halálosan boldogtalan ember lennék. Ha annak idején nem vesznek fel a főiskolára  és a szocializmus sem kapitulál, akkor talán egy művelődési házban dolgoznék és az alkoholizmus már rég a sírba lökött volna.

Máté Gábor 1955-ben született Budapesten. A Színház- és Filmművészeti Főiskolán 1980-ban diplomázott színész szakon. Ezt követően a kaposvári Csiky Gergely Színházba szerződött.
A Katona József Színháznak 1987 óta tagja, 2001-től tíz éven át főrendezője, 2011-től igazgatóija.
Néhány jelentős alakítása: Trileckij (Csehov: Platonov), Káin (Sütő András: Káin és Ábel), Claudius (Shakespeare: Hamlet), Brutus (Shakespeare: Julius Caesar), Cléante (Moliére: Tartuffe), Bicska Maxi (Brecht: Koldusopera), Werle (Ibsen: A vadkacsa), Oronte (Moliére A mizantróp).
Rendezései közül kiemelkedik Tersánszky-Grecsó: Cigányok, Kerékgyártó István: Rükverc, Tom Stoppard: Rosencrantz és Guildenstern halott, Weöres: A kétfejű fenevad, Parti Nagy: Mauzóleum, Pommerat: A két Korea újraegyesítése című darabja.
Számos filmben is szerepelt (Tímár Péter: Mire befejezi röptét a denevér, Pacskovszky József Esti Kornél, Sas Tamás: Presszó), a Terápia című sorozatban is láthattuk.
Alakításait többször is díjazták, a Mire befejezi röptét a denevér az 1989-es filmszemle színészi díját nyerte el. Rendezései közül 2010-ben a Kétfejű fenevad, 2012-ben pedig A mi osztályunk című produkciója nyerte el a Színikritikusok Díját.
Művészi tevékenységéért 1984-ben Jászai Mari-díjjal, 2003-ban érdemes művész címmel, 2009-ben Kossuth-díjjal tüntették ki. 2013 óta a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagja.

Nyitókép: Eifert János fotója.