Ugyanazt (nem) látjuk

Németh Gábor a prózák megnevezéssel illeti A tejszínről című kötetének (Kalligram Kiadó) írásait. Ha ő mondja, higgyünk neki. A szó jelentését illetően ott az egyik mottó, Ottlik Gézától: "Próza az, amit kinyomtatnak". Németh jelen prózája a képzeleten, képzelete pedig a képen alapszik. Abból a szikből, sziklából nő ki, amellyel viaskodik: a látás, tekintés, kép-ezés, képzelés nehézségeiből. Képtelenségeiből. A művelet (az írói önélet) paradoxonát mindjárt az első szöveg, a beköszönésül elköszönő Viszlát hatodik bekezdése tisztázza: "Ha írok, néha képeket látok, és megpróbálom marasztalni őket. A belső képek közölhetetlenek, te, aki olvasod, sosem fogod ugyanazt látni, amit én, hiába próbálkozom a legérzékletesebb és legpontosabb leírással..." A dilemmára számos szófordulattal rendelkezik a könyv: "Az van, hogy egyre nehezebb ezeket a dolgokat visszalátnom..." stb. (Eszméletlen - a legszebb vonalvezetések, -törések egyike, J. A.-nak ajánlva). E futamokban sosem vak vezet világtalant (noha a vakság, a vakok látása morális kulcskérdése Németh epikájának), hanem egy kép elmosódottsága olvad rá egy kép hiányára, egy kép képe utal egy (vak)foltra.

  Mivel a meditatív elbeszélés a fenti mechanizmusból eredően nem birtokol átadható, átélhető történeteket, s mert egyben (a variációk, lehetségességek világában) fölös számú történettel bír, a töredékes cselekmény, a megtorpanó, újrakezdő, fragmentumos elbeszélés szintjén nincs sok látnivaló Németh Gábor tizenhat textusában. Egy-két (első fejezet), emlékfoszlányok, margináliák, alig kezdődő sose-leszek. Több reflexióval, odaadóbb tematizáltsággal, mint amit megszolgáltak. Olykor esztétizáló nyavalygás, kilencvenkilenc százalékban halál komolyan arról, hogy az írónak (aki szükségképp a gyermek- és ifjúkorából - meg az ötven felé  tapasztalataiból él) nem jön össze az írás, ajaj és na bumm. Győz az egy százalék lazaság iróniája.

 A mű valódi értéke a kompozíció éterében dől el - jobbára a mű és szerzője, s így az olvasó javára. A nemegyszer rövid, vagy legalábbis tömbösségükben feszes passzusok zenei szerveződéssel, lirizált hangtestet alkotva követik egymást. Minden esetben markáns a megidézés, midőn az autobiografikus batyukat mások - holtak - veszik a vállukra. Mészöly Miklós, Erdély Miklós, Hajnóczy Péter, Hekerle László, Petri György. Az ő elmúlásuk tanítja létezni (az elmúlás irányába élni) a beszélőt. Finom portré valamennyi, szövegen és eseteken átszűrve. A Hekerle húsában cisztaként vérző, halott ikertestvér, a még csak szesztől alélt Petri súlytalan madárcsontú gyermekteste rengeteget elbír. A legterjedelmesebb írás, a Sötétkamra szakaszolt előhívásai ugyanúgy a sokféle-egy történet (éntörténet) molekularizáltságát jelzik, mint a Némethet most leginkább képességei teljébe segítő arasznyi prózák. Az utolsóból - Macska nélkül - világlik ki, hogy ama tejszín is: elképzelés. Másé.
A fortélyosan cizellált, a migrénes helyeken is élvezetesen okos szövegfolyam szívesen alkalmazza a te-grammatika fordulatait, a második személy én és ő közti lengését. Amelytől a megszólítottá váló olvasó nem háríthatja el a belépést a kötet belsőbb tereibe. Az író epikává transzponált saját története meghívót nyújt át az olvasó konglomerálóbb saját történetének. S a két történet - csodák csodája; a jó irodalom csodája - találkozik. Mert bár a Széchényi Könyvtár nevét nem Széchenyinek kell írni, s bár Németh - mint hangsúlyozza - '56-os, jómagam meg (az egyszerűség kedvéért legyek én a példa - "ne tettessük hülyének magunkat": ki más lehetne?), én '49-es vagyok, az a hófehér hajú, két mankóra utalt cigány fiú, a k i r ő l   í r s z, valóban éjt nappá téve ott bujdokolt a könyvtárban. S forgatható, kék-piros végű ceruzájával a lehető legtiltottabb módon minden sort aláhúzott. Vagy az nem ő volt? Vagy mégis ő, de akkor még nem fogta meg a haját az oltott mész...?