Azzal a tetővel nem is volt baj, állt rendben a település Teleháza mögötti udvaron, védelmet nyújtott az eső ellen, de a novemberre emlékeztető csípős hidegre, árvizet hozó esőzésekre és viharos szélre nem lehetett számítani: a szóban forgó koncertek helyszíne így a Pajtaszínháznak nevezett, teljesen zárt, bár kicsit huzatos deszkaépület lett, ugyanott.
Szandai Mátyás, Tóth Viktor, Hamid Drake
Egész máshogy dobolt a fenomenális ütős-dobos Drake a szünet után, amikor Tóth Viktorral és Szandaival trióban léptek fel - talán túl szerény is volt Dreschék kíséretében. Persze az akkordhangszer nélküli felállásban rá is nagyobb feladat hárul, nem csak a bőgősre. Tóth Viktorról már sokszor megállapíthatta az érdeklődő közönség, a szakmai vélemények pedig eléggé egybe csengenek ez ügyben, hogy kiemelkedő tehetség, sokoldalúsága és kitartása céljai követésében messze fogja juttatni. A napokban épp 33 éves szólista a Mediawave-en többször és már két CD-n is dolgozhatott ezzel a két zenésszel, és Őriszentpéteren újabb lépcsőfokra tudott velük felállni: erőlködés nélküli, a korábbiaknál nyugodtabb játékában az érettség erényét csillogtatta meg. Tóth már egy ideje eljutott arra a fokra, hogy a hangszerén át vette a levegőt, eggyé vált vele rég. Mégis a belső úton megtett újabb lépését mutatta, amikor leült a zongorához, és néhány tyneres akkordot játszott: már a zene az elsődleges, nem a lélegzet.
Szandai Mátyás újabb, harmadik oldalát mutathatta meg egy másnapi koncerten, nem kevésbé kongeniális hozzájárulást adva a zenéhez, mint pénteken. Ő volt ugyanis az unikális német énekes, Michael Schiefel úgynevezett Special kvartettjének bőgőse, szólóiban és ensemble játékában egyaránt artisztikusabban, európaiasabban játszva, mint a másik két alkalommal, tőle ritkán hallható groteszk és torz tónusokat is vállalva. Schiefelt már a Wave-en is hallhattuk a Thärichen Tentett avantgárd jazzparádéjában, és egy érzékeny, intim a cappella koncerten a Müpa nagytermét is elbűvölte egyedül. Zongoristája, a nagy dolgokra hivatott új német nemzedék egyik kiválósága, Carsten Daerr ugyanúgy feszegeti a zenei kifejezés és hangszerének határait, mint ahogy Schiefel elektronikus effektekkel és torkában előállított lehetetlen hangszínekkel egészíti ki a hagyományos jazzének-felfogást.
Ők ketten a német kabaré hagyományától a huszadik századi klasszikus zenéig sok mindent ötvözve kiváló partnerre leltek a klasszikus képzettségű magyar cimbalomművészben, Lukács Miklósban. Lukács újabb keletű szerepléseinek felsorolása túl sok helyet venne itt el, elég talán annyit, Dreschtől Miczurán át Eötvös Péterig terjed állandó partnereinek hosszú listája. Bár a cimbalom és a zongora, amelyet Daerr nem csak hagyományos billentéssel szólaltat meg, néhány fekvése fedi egymást, ez a két muzsikust nemhogy gátolta, hanem éppen inspirálta. A Schiefel- és Daerr féle repertoár néhány darabja, avantgárd ihletésű klasszikus zenei feldolgozások, egy Sting-parafrázis és egy Police-nóta már most változatos koncertre adtak elég muníciót, amelynek frissessége, humora, tagjainak választékossága hamar maga oldalára állította a Pajtaszínház közönségét. A Budapest Music Center kiadó pedig a két Tóth Viktor-lemez után most a Dresch-féle és a Schiefelék alkotta kvartettel kívánja bővíteni katalógusát.
