A politika világa előtt a színház világa dominált az életében. Hogy jött a képbe a színház?
Az iskolában a humán és reál érdeklődés egyaránt jellemző volt rám. Szerettem a matematikát és a rendszerelméletet, de a történelmet, a művészettörténetet és a pszichológiát legalább ugyanennyire. Abban mindig biztos voltam, hogy emberekkel szeretnék foglalkozni, és mindezeket egybevéve arra jutottam, hogy ami a leginkább ötvözi a művészeteket, de ugyanakkor egyfajta rendszert is ad, az a színház. A Színművészeti Főiskolán nem indul minden évben rendezői szak, abban az évben sem indult, így elkezdtem Esztergomban a filmesztétika szakot, ami a filmes világba vezetett be. Abban az időben szinte mindennap színházba jártam, és először a külcsín, az előadások jelentették számomra a fő vonzerőt. Az élet aztán szépen lassan hozta azokat a lehetőségeket és döntési pontokat, amelyek odáig vezettek, hogy fel is vettek a Színművészetire, majd megkaptam az első színházi szerződésemet az akkori Nemzeti Színháztól.
Ez nem lehetett könnyű, nem? A felvételi és az elhelyezkedés ezen a pályán bizonyára akkoriban is nehéz volt.
Szerintem minden egészséges önértékeléssel rendelkező fiatal úgy áll oda, hogy hisz abban, hogy a 800 jelentkező közül benne lesz abban a kis csoportban, akiket kiválasztanak, hiszen ha nem így van, akkor meg sem szabad próbálnia. A szüleimnek egyébként tettem egy olyan ígéretet, hogy egy reális szakmát is elsajátítok, és nem hagyom ott a Tanítóképző Főiskolát. Már akkor is elég karakán voltam, és én is egy feltétel elé állítottam őket, ugyanis átjelentkeztem a Budapesti Tanítóképző Főiskolára, mert nem akartam minden nap Esztergomból Budapestre utazni, ha színházba mentem. A szüleim tényleg azt hitték, hogy nem fejezem be a főiskolát, különösen, amikor egyre szorosabb kapcsolatba kerültem a színház világával: jelentkeztem statisztának, rendszeresen bejártam a Színházi Intézetbe, rengeteg régi előadást néztem. Emellett mégis megszereztem a diplomát, utána viszont egyértelmű volt, hogy nekem ez a világ az, ami kell. Hiszek abban, hogy ha az embernek egy bizonyos területen helye és szerepe van, akkor előbb-utóbb sikerülni is fog, hogy elérje a célját, még ha nem is azonnal. Velem nagyon kegyes volt a teremtő, mert tényleg gyorsan jöttek a lehetőségek. Bár keményen meg kellett dolgoznom, hogy megmutassam, érdemes vagyok a bizalomra, nem kellett évekig kísérleteznem, hogy közben mit csináljak. A szándék és a lehetőség szépen összeért.
És hogy lett a színházi emberből politikai szerepvállaló?
Ez valójában egyáltalán nem ritka eset. Pont a napokban mondta nekem a montenegrói nagykövet úr, hogy az ő kultuszminiszterük is dramaturgként dolgozott, a szerb kultuszminiszter pedig zongoraművész volt. Ami engem motivált, az szoros összefüggésben van azzal, amiért a politika közelébe keveredtem. A színházi rendezői feladatkör nagyon izgalmas, abból a szempontból, hogy az ember mit akar kidomborítani a szövegből, hova teszi a hangsúlyokat, miért pont azt a darabot és azokat a színészeket választja, és ezzel milyen üzeneteket közvetít a nézők felé. A másik oldalon a színész vezetése is érdekes: az a sakkjátszma, ami a fejben kell, hogy eldőljön, ahol egy jó rendezőnek látnia kell az egész folyamatot, hogy a kezdetétől a végéig mit akar kezdeni a darabbal. A színész a színpadi helyzetet értelmezi, abból az aspektusból teszi fel a kérdéseket, amiket nekem úgy kell megválaszolnom, hogy az hasznosítható legyen az adott pillanatban. Közben meg kell hagyni az autonómiáját, a kreativitását, és úgy kell vezetnem őt, hogy végül mégiscsak úgy álljon össze az egész, ahogy én szeretném, ez pedig egy nagyon izgalmas folyamat. Ami a politikai folyamatokat illeti, nagyon sok összefüggés fölfedezhető. Mindenki, aki színházi hatásmechanizmusokkal foglalkozik, az nem csak műfaji korlátokban gondolkozik, hanem hatásokban is, hogy mi az a szerkezet, ami pl. egy nagygyűlés lélektanát adja, vagy egy komoly rendezvényi hálót megmozdít. Itt ezek a mechanizmusok, az üzenetátvitel és vezetésirányítás nagyban működik. A színházi drámák nagy része pedig nem mentes az akkori politikától és gondolatoktól, ezért izgalmas egy adott politikai rendszert a drámairodalmon keresztül nézni, és néha fölfedezni, hogy az ember előtt épp egy euripidészi jelenet játszódik le.
A színházi háttér miatt ezek szerint van, amit máshogy lát, mint valaki olyan, aki úgymond egy hagyományos politikai pályát járt be?
Biztos, hogy egészen máshogy működöm ebben a rendszerben, mint az, aki a kezdetektől fogva azt mondta, hogy politikus lesz belőle, és az egyetemen politológiát tanult. Teljesen más szemléletmóddal álltam hozzá ehhez az egészhez, majd úgy alakult, hogy a rendezvényeken és a stratégiák kidolgozásán keresztül, majd a politikai kommunikáció tanulmányozása során eljutottam oda, hogy bizonyos emberek, többek között Navracsics Tibor miniszter úr, megtiszteltek a bizalmukkal. Az ő közvetlen környezetükben elkezdtem én is ezeket a rendszereket építeni és tanulmányozni, majd az előző ciklusban megkaptam a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztériumban a társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkári kinevezésem, most pedig ezt az abszolút kihívásokkal teli feladatot.
Kulturális diplomáciáért felelős államtitkárként melyek a legfőbb célkitűzések, amiket szeretne megvalósítani?
Mindenképp egy szervezetileg nagyon innovatív és erős államtitkárságot szeretnék felépíteni. Nagyon jó úton járok, hiszen remek kollégáim vannak, és nagyon jó kollégákat sikerült az új feladatnak is megnyerni. Egy komoly hálózat van mögöttem a Balassi Intézet rendszerén keresztül, amire a kulturális diplomáciában maximálisan alapozni és számítani szeretnék. Komoly szervezeti átalakításra készülök a jövőben, hogy egy hatékony országkép alakító és érdekérvényesítő rendszert tudjak felépíteni egy hálózati rendszerben. Ahhoz, hogy ez a hálózat működjön, egyértelmű feladatokat kell kijelölnöm, amihez egyértelmű, de jól átgondolt stratégiák mentén szeretnék konzultálni a különböző országok résztvevőivel. Gyorsan kiderül, hogy világviszonylatban hol milyen kulturális tematikára nyitottak, vagy mi az, ami Magyarországban számukra izgalmas lehet. Nem lehet egy platformon kezelni azokat a kulturális kapcsolatokat, amelyek évtizedekre nyúlnak vissza, azokkal az országokkal, akikkel most kezdünk egyfajta párbeszédet. Egy picit nyitni kell, és szélesebb körben megvizsgálni, hogy milyen kulturális üzeneteket szeretnénk magunkról vallani. Az lesz a nehéz, és az elsődleges célom, hogy ezeket az üzeneteket egy egységes stratégia mentén sikerüljön felépíteni, és hogy ne egy sokszínű szlogent tartalmazzon, hanem egy nagyon jó és határozott képet az országról, de különböző módszertani megvalósulásokkal. Ennek a munkának a feltárása és kidolgozása folyik most, és ha ezek helyrebillennek, akkor jöhet a munka oroszlánrésze, hogy évről-évre tematikus évadokat építsünk fel. Ki kell használni azokat az EU-s forrásokat is, amelyek kulturális tematikák megvalósítására lehetőséget adnak. Reményeim szerint a költségvetés megfelelő forrásai mellett ezeket a közös vektorokat össze tudjuk úgy húzni, hogy a források is hatékonyabb jelenlétet biztosítsanak külföldön. Magyarországon pedig ki kell alakítanunk egy párbeszédet: a kevésbé, vagy jobban felépített brandeket fontos a külföldi területeken, a külföldi partnerek felé hangsúlyozni, ezeket a folyamatokat pedig tovább indukálni, hogy minél több mindent tudjunk országon belül is a kultúránkról megmutatni.
Milyen országkép kialakítása a cél? Ha Ön készítene el egy országimázs filmet, mit rakna bele?
Az a kérdés, hogy mi vele a cél. Először ezt kell meghatározni, és nem egy filmet létrehozni. A mostanában készült országimázs filmek elsősorban a múltban letett eredményeket, tudományos munkákat és szereplőket vonultatják fel. Az elmúlt időszakban előszeretettel közvetítettük magunkról azt a képet, hogy itt milyen mérhetetlenül gazdag kulturális és tudományos élet volt, azaz múltban megfogalmazott filmeket csináltunk. Fontos, hogy egy ország magáról egy állandóan változó, friss, pezsgő képet akarjon festeni, hiszen a kultúrában, és főleg a tudományban ezt a folytonos innovációt szeretjük. Kell is, hogy állandóan fejlődjön, színesedjen és táguljon, mert nem élhetünk a múltban, hiszen akkor nem fog átmenni az üzenet. A múltunkat, a jelenünket és a jövő célkitűzéseit ugyanúgy tartalmaznia kell a rövidfilmnek, dramaturgiájának pedig a dinamizmust és a változásra való hajlamot kell képviselnie. Egy ilyen filmnek meg kell mutatnia azt a fajta újdonságot és erőt, amivel Magyarország rendelkezik, kidomborítva az egyedülálló dolgokat. Ami engem illet, én addig nem készíteném el, amíg nem tudnám egyértelműen megfogalmazni, hogy most mit üzenünk magunkról. Egyelőre tíz mondatban tudnám elmondani, hogy mi kerülne bele, de abból nem lehet 20 másodperces spotot csinálni. Ha az állandó gondolkodás és tapasztalatszerzés kapcsán le tudjuk szűkíteni két mondatra, amiből egy erős szlogent gyárthatunk, akkor érdemes belevágni az országimázs film készítésébe.
A kulturális diplomácia ezek szerint hangsúlyosabb szerephez jut most, mint az előző ciklusban? Mekkora fegyver valójában a kultúra?
Az, hogy a kormány egy főosztályból egy kulturális diplomáciáért felelős államtitkárságot hozott létre, azt mutatja, nagyon komoly a szándéka, hogy a klasszikus diplomáciai elemeket új alapokra helyezze. Ebben látszik, hogy a két legfőbb tematika, amiben megvan a diplomáciai érdekérvényesítés, egy gazdasági és egy kulturális terület: egy olyan párbeszéd országokon kívül, ami be is gyűrűzik valamilyen formában, ami új csatornákat nyit, gazdasági felhajtó erő lehet, adott esetben megnyithat bizonyos diplomáciai kapcsolatokat, és ami tényleg egy lágy erő formájában tud előrefelé hatni. A mindennapi életben is tapasztaljuk, hogy van egy nagyon kemény politikai retorika, amit nem mindenki szeret befogadni, vagy nem mindenkihez ér el, hiszen akár a hírműsorokat kikapcsolva, akár magát kizárva az egészből, tulajdonképpen nem érdekli, legyint rá, sőt, néha már idegesíti. Olyat viszont nem nagyon lehet találni, aki valamilyen kulturális szerepvállalásban nem fogalmaz meg nagyon erős kritikát, nem fogalmaz meg új lehetőségeket, nem használja ki, nem várja, nincs jelen. Az az izgalmas a kulturális tevékenységben, hogy hasonlóan a politikai szándékhoz, mindig újszerű lehetőségekbe keveredik. Mindig változik, mindig alakul, és egy nagyon komoly és átgondolt stratégia mentén kell haladnia. Annyira felgyorsult a világ, hogy ha ezt nem teszi meg, akkor lemarad. De ha van egy egységes, komoly elképzelésünk arról, hogyan akarjuk érvényesíteni, akkor céltudatosan előre tudunk tematizálni. Én ezt nagyon fontos szerepvállalásnak gondolom, hiszen a kultúra nagy része eddig országon belül maradt, és amikor újságcikkek sorozatát olvastuk, akkor vagy a botrányra, vagy a pénzhiányra, a működésképtelenségre, adott esetben a szerkezeti átalakításokra, a különböző művészeti tevékenységek kritikájára, vagy a művészekre fókuszáltunk. De hogy ezt hogyan lehet országérvényesítésként használni, arra nem volt sem koncepció, sem infrastruktúra. Most itt a lehetőség, én pedig bizakodó vagyok, és remélem, hogy a munkánk majd meghozza a gyümölcsét, és önmagáért fog beszélni, hogy mennyi minden változott.
Melyik országokkal való kulturális kapcsolatok jutnak kiemelt szerephez az elkövetkező időkben?
Most szeptembertől decemberig kínai évad lesz. Amikor évadról beszélünk, akkor én egy centrális, koncentrált ország-jelenlétre gondolok, ahol a különböző művészeti és tudományos ágak magas szintű megjelenése a cél, és nyilvánvalóan ezen keresztül olyanfajta párbeszéd a kultúrdiplomatákkal, befektetőkkel, az üzleti élet szereplőivel és a politikai erőkkel, ami mindenképp eredményeket hozhat az országnak. Amit már előre látunk, hogy 2016-ban ugyanezt a centrális jelenlétet Lengyelországban szeretnénk megtenni, illetve ugyanabban az évben Szöulban is, a V4 országok V4 pluszprogramja keretében. Ugyanebben a programban Szöul előtt 2015-ben még Japán következik, ahol egyébként már megkezdtük a különböző tanácskozásokat, és reményeim szerint komoly technológiai és tudományos kapcsolatokra fogunk szert tenni. Nagyon szeretnénk, ha a hagyományos platformokon megjelenő német, francia, vagy angolszász területekkel való kapcsolatokban is erősödne az ország. Most a Rubik-év lehetőséget ad, hogy az innováció és a startupok világán keresztül az Egyesült Államokon túl újabb országokat és piacokat tudjunk megcélozni. Kiemelten fogjuk kezelni a közép-európai államokat, szeretnénk az északi országok felé is nyitni kulturális tematikában, illetve további fontos célpontok a keleti nyitás stratégiáján belül Azerbajdzsán és Fehéroroszország. A legutóbbi isztambuli és belgrádi intézetek nyitása azt mutatta, hogy a Balkánon és a közép-kelet-európai régióban is szeretnénk fejleszteni a kulturális kapcsolatainkat.
Mennyire nehéz nőként megállni a helyét egy olyan férfiak által dominált területen, mint a politika?
Kétségtelen, hogy a politika másként kezeli a női politikusokat. Viszont látszik egy olyan tendencia, hogy a nők egyre nagyobb számban jelennek meg politikai szereplőként, akár az ellenzék oldalát nézzük, akár a kormányt. Igaz, hogy a miniszterek között nincs nő, de az államtitkárok sorában több is van. Ha kitekintünk a világba, láthatjuk például a brit miniszterelnököt, aki elmondta, hogy a kabinetben milyen erőforrásokat és hány nőt szeretne alkalmazni. Vagy ha megnézzük az új német kormány felállását, akkor is azt látjuk, hogy valahogy a férfias világ és politika rájött arra, hogy a nők a politikáról is máshogy gondolkodnak, ami nem biztos, hogy baj. Nem biztos, hogy egy másfajta szemléletmódot, érdekérvényesítést ki kell zárni a politikai lehetőségek közül. Kétségtelenül lehet azt mondani, hogy a kultúra egy könnyű szféra, nem olyan, mint az energetika, a gazdasági folyamatok alakítása, vagy akár a devizahitel kérdése. Ellenben úgy gondolom, hogy talán épp egy nő irányításával egészen újfajta, nem várt eredményeket is tudunk produkálni. Ezért nem azt kell célként kitűzni, hogy rivalizáljunk a férfi politikusokkal, vagy versenyezzünk abban, hogy kinek a területe az impozánsabb vagy politikailag fajsúlyosabb. Szerintem az eredmények önmagukért fognak beszélni, hogy az adott vezető a tőle elvárt feladatkörben mennyire tud sikeres lenni. Az már más kérdés, hogy a megvalósítási folyamatokban sokkal keményebben kell dolgozni nőként, de ez nem csak a politikára igaz, hanem az egész versenyszférára. A színházban is megszoktam ezt, hiszen ott sincs túl sok női rendező. A férfiak nem szeretik, ha a nők a megmondó emberek, nekünk, nőknek pedig tudomásul kell venni, hogy a világ úgy van szocializálva, hogy a férfi a meghatározó erő. Ha tudunk ezzel élni, akkor eredményeket is el tudunk érni, ha viszont nem, akkor folyamatos küzdelem lesz a politikában a férfi és a női pólus között. Én nagyon szerencsésnek mondhatom magamat, hiszen olyan miniszterem van, akitől a bizalmat is megkaptam, és akinél ez egyáltalán nem szempont: valóban partnerként kezeli az embert, ismeri a szakmai tudást, ami mögötte van, és úgy is érzi, hogy ebben a külügyi struktúrában valóban eredményes lehet, és vár is tőle eredményeket.
Hogy lehet összeegyeztetni mindezzel még a családot és a magánéletet is?
Egy nőnek természetesen a családban is más a szerepvállalása, és ezt pokoli nehéz összeegyeztetni. Mindenkivel leülök vitatkozni, aki azt mondja, hogy ez könnyen megoldható. Egyáltalán nem oldható meg könnyen. Szerintem minden egészséges nő megfelelő időt akar tölteni a gyerekeivel, csakhogy az akarat kevés, hiszen ha az ember szellemileg leterhelt, későn ér haza és sokat utazik, rengeteg energia elmegy arra, hol kompenzál, és milyen élethelyzeteket teremt, hogy erre is fókuszáljon. De én hiszek abban, hogy enélkül nem megy. Ha egy nő elférfiasodik, és ezeket a csatornákat teljesen elzárja, akkor végképp légüres térbe kerül. Úgy látom és úgy tapasztalom, hogy minden sikeres nő akkor tud igazán sugárzó, eredményes és hatékony lenni, ha megvan a bázisa, a család. Nem az a vonzerő, ha hazamegy, az üres lakás várja, ahol senkiről nem kell gondoskodnia, mert szerintem akkor nem tud miből töltekezni. Genetikailag kódolva vagyunk, és előbb-utóbb mégiscsak az a jó, ha az ember érzi az anyák napi ünnepségen, hogy a legnagyobb műve már ott van, és már elért valamit. Amikor az ember a különböző súlypontokat keresi, erre néha emlékeztetnie kell magát.
Egy kérdéssel még visszakanyarodva a színházhoz: mit gondol a mostani magyar viszonyokról és előadásokról?
Mostanában sajnos kevés időm van színházba járni, amiket láttam, azok elsősorban gyerekelőadások voltak, legutóbb ráadásul külföldön jutottam el megnézni valamit. Mindenkit arra biztatnék, aki színházcsinálással foglalkozik, hogy nézzen körül Európában, és ne maradjon meg ebben a belterjes világban a belharcok területén. Ha újra és frissre vágyik, akkor kötelessége tisztában lenni a különböző folyamatokkal, és akkor rögtön a helyére tudja majd tenni a viszonyrendszereket, és látni fogja, hogy mi az, ami művészet, és mi az, ami valójában másról szól, mint a színház.
A jelenlegi színházi életünkről azért nem alkotnék igazán véleményt, mert nem sok jót tudnék megfogalmazni. Utána megkapnám a támadásokat, hogy egy nyilvánvalóan politikai gőggel már felruházott, a színházi életet már maga mögött hagyó embernek csak savanyú a szőlő.
Felmerül a kérdés, amin a magyar színházi szakma vitatkozni szokott: elitista és kevésbé elitista, populáris, akinek profitot is termelni kell és a művész színház, vagy aki értékteremtő helyzetet hangsúlyoz, és azt mondja, hogy ha nincs közönség, annak az az oka, hogy a közönségnek a színházra nincs igénye, mert a valóságshow-n nevelkedett. Amikor szakmai gőggel azt mondják, hogy a produktum nem azért sikertelen, mert a néző szerint nem jó, hanem mert műveletlen és nem befogadó az értékekre. E miatt a két pólus miatt van lesújtó véleményem a mai színházi életről, illetve a miatt a belharc miatt, ami itt folyik.
Nagyon jó anyagunk van pedig, de ők a politika mezsgyéjén olyan vitákba szállnak, ami ideológia, pro és kontra megfogalmazott harc és üzenet. Megy az áldozatgyártás és a feketebárányok felállításának sorozata, ahelyett, hogy a művészetekkel foglalkoznánk. Nem az alapján kellene válogatni a drámákat, hogy minek van politikai üzenete és relevanciája. Spiró Csirkefeje komoly társadalmi kritikával bírt, és üzenet volt a politikai érának abban az időszakban, de nem kellett se gyurcsányoznia, se orbánoznia Gobbi Hildának a Katona József Színház színpadán. Nem hiszek abban, hogy az emberek bármikor is azért jártak színházba, hogy a mindennapi politikai küzdelmek lecsorogjanak a színpadra. Úgy látom, most már teljesen kívülállóként, hogy ez az egész elveszítette az önkontrollját, és ami nagyon fájdalmas, az önbecsülését is. A magyar színházi elit pro és kontra a sajtón keresztül olyan pitiáner küzdelmekbe megy bele, ami szerintem alpári, egy valós művész nem tesz ilyet. Nincs meg az egészséges és nyugodt alkotói közeg, amiben ezek az emberek kibonthatnák a tehetségüket. Természetesen mindent vissza lehet vezetni a politikára, és lehet azt mondani, hogy minden a politika miatt bűzlik, de ez azért egy álságos helyzet, amit mindenki érez és ért. Teljesen elmentünk abba az irányba, hogy a sajtóorgánumokon keresztül üzenünk, botrányt csinálunk, és ez ellen tüntetünk. Összekeveredik a pályázati rendszer, az intézményi fenntartás, a művészeti munka, a valós kérdések hozama. Óriási kiégettséget érzek a rendszerben, és nem látom, hogy ki az, aki ebből ki akarná és ki is tudná lendíteni a rendszert. Pedig szerintem ma Magyarországon az emberek borzasztóan nyitottak és éhesek az igényes előadásokra. Szerencsére azért erre is vannak példák, mondjuk az Örkény Színházban, a Tháliában, a Katona József Színházban, vagy akár a Nemzetiben.
(Fotó: Csákvári Zsigmond)
