Az énekesnő Bandázom című új lemezét a Fonó Szalon keretében, február 14-én mutatja be. Az album újdonságairól, a Nikola Parovval és a társuló népzenészekkel való közös munkáról, különleges hangszerekről és a zene tiszteletéről beszélgettünk.


Az album hangszerelőjével és producerével, Nikola Parovval már hosszú évek óta együtt zenéltek. Milyen a közös munka?

Bő 15 éve ismerjük egymást, azokból az időkből, amikor én még javában a Honvéd Táncegyüttesben dolgoztam, mint hivatásos táncos. Az akkori Hegedős együttes prímása, Gombai Tomi szólt nekem, hogy most van egy születőben lévő darab, aminek a zeneszerzője Nikola Parov, aki hallott engem énekelni, ezért megkérte, mutasson be minket egymásnak. Szerette volna, ha próbaként felénekelek pár dalt. Még emlékszem, hogy az akkori Almássy téren találkoztunk. Aztán egyszer csak ott találtam magamat a Naplegenda című előadás közepén, a Magyar Állami Népi Együttes nagyszabású produkciójában. Ez elég érdekes volt, egy dupla csavar, mert én, mint a konkurens táncegyüttes táncosa vettem ott részt énekesként. Azonban semmilyen megkülönböztetés nem ért, hihetetlen szeretettel, nagyon nyitottan és drukkolva fogadtak az Államis táncosok. Igazán kellemes élményeim vannak az első találkozásról. Szinte azonnal megpróbáltak átcsábítani, de akkor sem haragudtak, amikor elmondtam, én annyira jól érzem magamat a Honvédban, hogy nem szeretnék átmenni. A következő lépés az volt, amikor Kelemen László már mint énekest hívott át az Államiba. Vele egyébként már több közös lemezen is dolgoztam együtt, 10 éve ő lett a Hagyományok Háza főigazgatója, ekkor hívott az új státuszba. Ez nem csak egy együttesváltás, profilváltás is volt számomra. A Naplegenda felkerült az Állami repertoárjára és ment tovább, de Nikolával utána sem szakadt meg a közös zenélés. Ő akkor érkezett meg Amerikából egy közel hét éves munka után. Amikor visszajött, új zenekart szeretett volna, és én akkor is ott voltam az eszében és hívott, hogy menjek énekelni. Nagyon sok formációt megéltünk együtt, de jó pár éve kialakult egy kis közös mag: Nikola, Födő Sanyi és én megmaradtunk bázisként. Egyetlen egy váltásnál sem volt kérdés, hogy maradok-e. Ő is mindig számított rám, és én is mindig éreztem benne olyan plusz tartalékokat, amitől nem is jutott volna eszembe, hogy a mi kettőnk munkája kifáradt volna. Sok produkcióban részt vettem az elmúlt évek alatt, és sokat hagytam is elmenni. Vagy azért, mert rájöttem, hogy nem az én zeném, vagy túl sok mindent kellett volna egyszerre a kezemben tartani. Fontos volt, hogy nehogy a minőség rovására menjen, így hagytam elengedni dolgokat, de a vele való kapcsolat soha nem volt ezen a margón.

Hogyan mérlegelsz ilyenkor, mi az, ami fontos?

A minőség. És az, hogy milyen ember valaki. Nekem mindig nagyon fontos volt, hogy akivel együtt dolgozom, azzal nagyjából egy hullámhosszon legyek. Akivel emberileg nem tudok közös nevezőre jutni, az kizárja nálam a közös zenélést. Én nem vagyok egy session zenész, akinek szinte mindegy, hogy ki ül mellette, megkapja a kottáját vagy a szólamát, lejátsza profi módon, még akár a szívét is beleteszi, de aztán veszi a kabátját és a hangszertokot, majd elköszön. Nekem ez nem megy. Számomra az is nagyon lényeges, hogy az a másik ember hogy nyúl a zenéhez. Alapos, kitartó, tehetséges, alázatos, érzékeny? Zenész-e vagy csak mesterember? Mit lát meg ugyanabban a dallamban? Itt nemcsak egy instrumentális tehetség kell, hanem egy olyan zsenialitás is, ami például Nikolában van. Hihetetlen füle van adott zenékhez, olyan ötletekkel tud elkápráztatni a mai napig, hogy megemelem a kalapomat. Mindig ki tud rántani a mellényzsebből valami olyat, ami nekem új és felvillanyozó. És ez engem nagyon inspirál.

Herczku_Agi_es_a_Banda
Fotó: Bácsi Róbert László

Akkor nem elég a profizmus.

Nem bizony. Kell az a bizonyos megfogalmazhatatlan valami, valami titkos dolog. És a meglepetések. Már vagy öt éve játszottunk Nikolával, amikor megtudtam például, hogy milyen jól harmonikázik, vagy sok évvel később, hogy milyen jól beszél németül. Amit én még nagyon tisztelek benne, hogy soha nem vállal többet, mint amit nagy biztonsággal meg tud csinálni. Azt gondolom, hogy ez már a szakmai alázat része. Nem fogja magát úgy aposztrofálni, mint Magyarország legjobb kavalosa, pedig gyanítom, hogy itthon a bolgár kavalon nincs olyan, aki nála jobban játszana. Ő viszont ezt soha nem mondaná ki magáról. Már nagyon sok éve játszunk együtt, de most az új lemez kapcsán egyszer csak előhúzott a pincéből egy addig nekem ismeretlen, gyönyörű perzsa hangszert, a kanunt, amitől teljesen odavoltam… Egy újabb meglepetés.

A lemezen egy új formációval felvett dalokat hallunk. Mit lehet tudni a zenészekről?

Mikor a szervezők koncertezni hívtak, mindig vissza kellett kérdezni: melyik formációt kérik? Az autentikus népzenei, a világzenei vagy a Bartók-népdalokat éneklőt? Legtöbbször vegyesen szerették volna, amit nem tudtam megoldani, az egyik csapat ezt, a másik azt játszotta. Ekkor kezdtünk el fiatal tehetséges népzenészeket bevonni a kvartettbe, akik tisztában vannak az autentikus előadásmóddal, de elég rugalmasak és nyitottak voltak más zenei megfogalmazás felé is. Így jutottunk el Pálházi Bencéhez, Hegedűs Mátéhoz, Fekete Mártonhoz és Molnár Péterhez. Molnár Petivel alkalmanként már muzsikáltunk együtt, már akkor is nagyon-nagyon jó bőgősnek tartottam, így amikor kitaláltuk, hogy csináljunk egy új felállást, egyből őt ajánlottam. Tudtam, hogy elképesztő lexikai tudása van a magyar népzenéről, és emellett egy nyitott és laza fiú. Elkezdtünk együtt koncertezni, majd Nikola egyre több régi számunkat áthangszerelte. És azt vettük észre, hogy mindenki nagyon jól érzi magát benne. Nemcsak zeneileg, hanem emberileg is egy hullámhosszra tudtunk kerülni. Rendkívül sokat nevető és bolondozó csapattá kovácsolódtunk. És ezért is lett a lemez címe a Bandázom. Tehát ez nemcsak azt jelenti, hogy a lemezen egy népi zenekar is játszik, aminek általában banda a hívószava, hanem benne van egy játékos, csibészes, csínytevős hangulat is.

És hogyan találtatok egymásra, külön-külön érkeztek, vagy együtt?

Szép sorban egymás után. Pálházi Bencét például 8 éves korában láttam először játszani Püspökhatvanban. Annak apropóján, hogy Szalonna édesapja, Pál Lajos bácsi a falun belül meghirdetett egy mozgalmat Zenélő családok címmel, amibe a Pálházi család is bekapcsolódott. A zenekarukban az apuka és az anyuka bőgőzött, illetve brácsázott, a kis Bence pedig prímásként dirigálta a felmenőit. Teljesen el voltam tőle ájulva. Már akkor is nagyon ügyes volt. Majd eltelt tíz év, és egyszer csak ott áll mellettem egy fiú a színpadon a Magyar Állami Népi Együttes egyik műsorában és olyan ismerősnek tűnik… Később jöttem rá, hogy ő az a püspökhatvani kisfiú, akit csepp korábban láttam utoljára. Bence ekkor már Zeneakadémista volt. Örültem neki, hogy ilyen jó földbe hullott az annak idején elvetett mag. És hogy nemcsak a hobbija lett a hegedülés, hanem gyakorlatilag erre tette fel az életét. Hegedűs Máté egy picit idősebb nála, már jópár éve bekerült a hazai zenei vérkeringésbe. Őt a Napra zenekar kapcsán ismertem annak idején. Fekete Marci pedig az édesapja, Fekete Antal (Puma) révén érkezett, aki addig-addig helyettesítette az apját, hogy végül ő maradt a zenekar állandó brácsása.

Mikor kezdtétek meg felvenni a lemezt?

Tavaly nyáron kezdtük el. Nikola vetette fel az ötletet, én nem terveztem. Amikor megcsináltam a Tüzet viszeket három évvel ezelőtt, akkor úgy éreztem, hogy egy kis ideig nem is akarok lemezt készíteni. Soha nem volt bennem belső presszió, hogy placcon kell lenni és ezért minden évben tegyünk egy lemezt az asztalra. Én leginkább akkor csinálok lemezt, amikor van valami közölnivalóm, vagy azt érzem, hogy olyan zenei ötleteim vannak, amik másokat is érdekelhetnek. A Nikolás lemezek mindegyike úgy készült, hogy koncerteztünk, koncerteztünk, és akkor körbenéztünk, hogy már rég megvan vagy két lemeznyire való anyag, amit felvehetnénk. Ahogy az új bandával elkezdtük játszani a számokat, nagyon sok minden át lett hangszerelve, és emiatt egészen más zenei értelmezést is kaptak. Két vagy három új szám van a lemezen, amit még nem játszottunk koncerten. Miután rábólintottam az új lemez ötletére, Nikola még aznap este leült a számítógép elé, hogy felvázolja a dalok alapját. Volt, ami rákerült és volt, ami nem. Például a Ha te tudnád amit én?, illetve a Megéred még azért került rá erre a lemezre is, mert konkrétan kikövetelték a fiúk az új hangszerelés, és az új hangulat miatt.

Nem csak magyar dalok hallhatóak az albumon.

Nálunk ez tradíció, hogy mindig egy bővebb körből válogatunk. Ennek egyrészt az az oka, hogy Nikola apai ágon bolgár származású, tehát már a nagyapai vérrel magába szívta a bolgár népzenét, és ezzel totálisan megfertőzött engem is. Rajongok érte, a koncerteken is mindig játszunk legalább két-három bolgár számot. A Balkán zenei világa mellett a Kárpát-medencében élő magyarság népzenéje és a kisebbségek népzenéje a másik hatalmas mágnes. Aki ismeri a román népzenét, az valószínűleg azonnal felkapja a fejét, és megérzi az egyes dalokon az ismerős hangzást. A kanun ázsiai hangulata pedig szintén behúz magával egy új világot. Nikola zenéje ebből is felismerhető, hogy egy rendkívül széles spektrumon dolgozik. Az albumon két vendégünk is van, Ávéd János szaxofonon, Dresch (Dudás) Misi pedig a fuhun nevezetű hangszeren. Misi számomra egy rendkívül hiteles ember, akiben valami egészen új minőségben született újjá a népzene.

Van rajta kedvenc számod?

Sok mindent gondolok egy-egy szám mögé, úgyhogy inkább azt tudom, hogy adott számokat miért szeretek. Nem mernék most kiemelni kedvencet, inkább hangszert mondanék: a kanunnak vagyok most nagy szerelmese.

Mire számíthatunk a lemezbemutató koncerten?

A lemezt a Fonó Szalon keretében, február 14-én mutatjuk be. Hetek óta készülünk rá, sok dalt megint újragondolunk, hiszen nem lehet hét embernek a lemezen hallható bőkezűbb hangszerelést egy az egyben visszaadni. Ez Nikolának, mint zeneszerzőnek és a fiúknak is, mint zenészeknek egy újabb kihívás.