A Gogol Bordello zenekar nem kifejezetten új, de a népszerűsége frissnek mondható. Gipsy-punk zenekarként határozzák meg magukat és a New York-i örök underground színtér egyik legérdekesebb csapata. Tavaly már jártak itt, kevesebb feltűnéssel, de a legutóbbi Gypsy Punks Underdog World Strike című lemezüket már sokszorosítják a magyar zeneszeretők is egymás között. Ha nem volna elcsépelt a "tiszta Kusturica film" hasonlat, akkor a Nagyszínpadon adott délutáni koncertjük hangulata kapcsán szívesen megvonnám a párhuzamot. Annál inkább, mert az előadásmódjukban folyamatosan jelen van a vígjátéki elem, vagy inkább a jó értelemben vett kabaré-atmoszféra.
Az énekes Eugene Hütz nagy utazó és a szomszédos Ukrajnában élt valaha, aztán 1986-ban, a csernobili katasztrófa miatt kitelepítették és ez adott neki lendületet. Atomreaktor katasztrófából világsiker, minden szörnyű emberi sorsban van valami félelmetesen fenséges és felemelő. Egy Lengyelország, Magyarország, Ausztria és Olaszország ámokfutás után kötött ki a népek és kultúrák olvasztótégelyében, a világnagy metropoliszban 1993 körül. Ott aztán klubokban és diszkókban nyomta az orosz-cigány lakodalmas zenét, amire nem csupán az emigráns oroszok és ukránok voltak kíváncsiak. Beoltotta a New York-i undergroundot és az pedig viszont hatott rá, ebből lett az egykori honfitársaival és a helyi zenészekkel alakított csapata, orosz irodalmi referenciákat sem nélkülöző névvel. A 2002-ben készített Voi-La Intruder című album óta nincs megállás, a legjobb buli zenekarok közé küzdötték fel magukat, sorra gyártják a stúdiólemezeket és koncerteznek, legalább akkora sikerrel, mint itt a Szigeten. Ráadásul a koncert után sem ért véget a jelenlétük, olyan csapatot verbuváltak maguk köré a közönségből, akik követték őket a Roma Sátorba is és fesztiváloztak velük hajnalig. Ha már csak annyit tettek, hogy még elfogadottabbá tették itt az Szigeten amúgy sem elhanyagolható mennyiségben jelen lévő, egyre színesedő roma kultúrát, akkor sem volt hiába a misszió. Hát még így, hogy a saját koncert is kifogástalanul sikerült és bekerült a szótárunkba egy nem annyira közkeletű kifejezés, ami nálunk talán csak a Nomada együttesre vonatkozik: cigány-punk zene.
PinkMTI Fotók: Beliczay László
A Nagyszínpad pénteki utolsó fellépője a híres, francia, lemezes fiú Laurent Garnier és a tipikus amerikai tüll-punk Pink után "minden idők legjobb házibulizenekara", a Madness következett. Harminc éve a szakmában, a hét tagú, hetvenes évek végi poszt-punk ska csapat. Dadaista reggae, kabaré-beat, szóval ők is méltó részei voltak a napnak, pedig nem is voltak különösebben lendületesek, vagy újszerűek. Inkább az volt a jó a koncertben, hogy nem akartak fiatalosak lenni, nem találtak ki magukra elbírhatatlan szerepeket, hanem azt adták, ami ma is csereszabatos belőlük: biztonságos, szellemes, enyhén nosztalgikus, de életrevaló tánczenét.
Mike Barson, Mark Bredford, Chris Foreman, Graham "Suggs" McPherson, Chas Smash, Lee Thompson és Dan Woodgate ska-revival show-műsorára utoljára a Feke Yuk pincéjének a videodiszkójában szeleteltek így az emberek. Sokan azok közül is megjelentek és jöttek velük a gyerekeik, akiknek legalább az újdonság erejével hatott.
Voltak olyan pillanatok, amikor azt gondoltam, hogy akár Fenyő Miki is felléphetne a Nagyszínpadon, ugyanezt tudná nyújtani. Egyébként 1985-ben oszlottak fel először, de öt lemezt készítettek addig, úgyhogy volt miből választani a koncerten is. 1992-ben újraalakultak egy koncertre és kiadtak egy emlék koncertalbumot Madstock címmel, aztán megint nem bírták egymás nélkül és 1999-ben megjelentették a Wonderful című stúdióalbumot, aztán újabb hat év után 2005-ben egy feldolgozáslemezt készítettek The Dangermen Sessions, Vol. 1. címmel és azóta valahogy együttmaradtak, turnéznak, jól érzik magukat az őrült öregurak, így jutottak el nagy szerencsénkre ide is. Felnyitották a fül- és szívcsakráinkat.
