Újabb állomásához érkezett a Palackposta-program
A Szigligeti Alkotóházban szervezte meg a Palackposta-pályázat mentorprogramjának nyitóeseményét a Petőfi Kulturális Ügynökség. A július 3–5. között lezajlott rendezvényen a mentorprogramba beválogatott alkotók személyesen találkozhattak a zsűri tagjaival, pénteken és szombaton szakmai előadásokon vettek részt, szombat délután pedig kiscsoportos szemináriumokon tanulhattak mentoraiktól.
Péntek este dr. Farkas Levente András, a Kék Cetli című podcast házigazdája tartott előadást az online térben való jelenlét kulisszatitkairól, a művészeti tartalmak megjelenítésének digitális eszköztáráról és a tartalmak személyessé tételének lehetőségeiről. Szombaton délelőtt Vecsei H. Miklós színművész, rendező, költő látogatott el az alkotóházba, ahol a hiteles megszólalásról, az irodalmi művek önazonos előadásának eszközeiről és a lámpaláz leküzdéséről is faggatták őt a résztvevők.
Bonczidai Éva, a Magyar Kultúra magazin főszerkesztője Mit olvasnak 100 év múlva? címmel a jelen és a jövő megismerhetőségének kihívásairól és az irodalom szerepéről tartott előadást, amelyben szó esett a mesterséges intelligencia, a kultúra és a mentális egészség összefüggéseiről is.
Szöveg és utóélete címmel Nagy Borbála Réka kiadói szerkesztő a szöveggondozásról beszélt, végigkövetve a kézirat útját a nyomtatott megjelenésig, illetve a kiadott mű utóéletének alakulásáig.
A szombat délután a kiscsoportos tevékenységek ideje volt: a mentorok és mentoráltjaik háromórás időkeretben foglalkoztak a vezetők által szabadon választott tematikák mentén a pályázók műveivel, kérdésekre válaszoltak, szövegeket javítottak és alkottak.
Ugyancsak szombat este Bonczidai Éva tartott előadást a mesterséges intelligenciához kapcsolódó szerzői jogi problémákról, az MI által generált tartalmak felhasználásának etikus módozatairól és jogi hátteréről, majd az este zárásaképpen felolvasóest keretében ismerkedhettek meg a mentoráltak egymás műveivel.
Filotás Karina, a mentorprogram 26 éven felüliek korcsoportjából így emlékszik vissza a hétvégére: Szigliget – amióta ráléptem az irodalom által kijelölt útra – olyan hely volt, ahova mindenképpen legalább egyszer el szerettem volna jutni. Nagyon örülök, hogy ezt a lehetőséget végül a Palackposta pályázata és Szabó Magda adták meg nekem, utóbbi inspirált a pályaművem megírására. Intenzív és témákban gazdag három napot tudhatunk magunk mögött, köszönhetően az előadásoknak és a műhelymunkáknak. Mindenképpen úgy érzem, hogy ez a három nap mérföldkő volt az alkotói pályafutásomban, és nagyon hálás vagyok a lehetőségért.
A fiatalabb korosztály véleményében új szempontokat is találunk, számukra a szakmaiság ugyanolyan fontos, mint a kortársak véleménye, nem csak magányos alkotóként látják magukat az irodalomban. Gyetvai Balázs, a junior kategória egyik díjazottja a pozitív élményei mellett kihangsúlyozza, hogy „külön élményt jelentett más generációk véleményét meghallgatni bizonyos témákról, amelyek segítettek árnyalni a saját hozzáállásomat is. Úgy érzem, nagyon hasznos volt a tábor, rengeteg ötletet merítettem belőle, és alig várom, hogy ezeket megvalósíthassam. Külön örülök annak, hogy mentorálnak, mert szerintem ez sokat fog segíteni a továbbiakban.”
A mentorok közül Döme Barbara írót, a Magyar Kultúra főszerkesztő-helyettesét kérdeztük:
„Amikor egy pályázat lezárul, könnyű azt hinni, hogy a történet is véget ér. A Palackpostánál éppen az ellenkezője történt: a hétvégi találkozásokkal kezdtek igazán életre kelni azok a szövegek, amelyeket addig csak monitoron olvastam.
A beérkezett pályamunkák színvonala már az első olvasáskor feltűnt, a személyes beszélgetések pedig megerősítették, hogy valóban kivételesen kreatív, gondolkodó fiatalok jelentkeztek. Olyanok, akik nemcsak történeteket írnak, hanem saját nézőpontjuk van a világról, és mernek eltérni a kitaposott ösvényektől. Mentorként mindig az ilyen alkotókat keresem. Azokat, akik nem feltétlenül hangosak, de máshová teszik a hangsúlyokat, más kérdéseket tesznek fel, és ettől izgalmassá válik a szövegük is.
A közös munka még csak most kezdődik, de már most érződik, hogy valódi párbeszéd alakulhat ki közöttünk. A mentorálást sosem egyirányú folyamatnak gondolom. Miközben tapasztalatot próbálok átadni, én is tanulok: új látásmódokat, új érzékenységeket ismerek meg, és ez számomra legalább annyira fontos, mint az, hogy szakmai visszajelzést adjak.
Több résztvevőben a tizenéves önmagamat láttam viszont. Eszembe jutott, milyen sokat jelentett volna, ha annak idején mellettem is állnak olyan mentorok, akik ismerik a kortárs irodalom világát, és segítenek eligazodni benne. Talán ezért érzem ennyire fontosnak ezt a programot. Nem azért, mert valakiből néhány hónap alatt írót lehet nevelni – azt nem lehet. Hanem azért, mert néha elég egy jól időzített mondat, egy pontos kérdés vagy egy őszinte biztatás ahhoz, hogy valaki ne tegye félre végleg a kéziratát. A pályázók első alkotásait most egy rövid időre becsuktuk, a történeteiket szerencsére nem.”
