Vencel királynak, a csehek nemzeti szentjének († 929) tisztelete hazánkban sem volt ismeretlen. Napját először a Szelepchényi-kódex, majd többi középkori misekönyveink is számontartják, sőt pozsonyi misekódexeink ereklyéi átvitelének (translatio S. Wencezlay) ünnepéről (március 4) is megemlékeznek. Miséjének szekvenciája is van: Christe tui praeclari militis Wenceslai…
A nyugati gyepűvidéken, Gyanafalván (Jennersdorf) a középkorban (1208) templom állott a tiszteletére. Ma is ő a falu védőszentje. Kőhalom (Steinberg 1875) is patrónusául választotta.
Selmecbányán a XIV. században kápolnája volt. Tótvázsony középkori patrónusa (1350). Valószínű, hogy Viszló és talán Vajszló, továbbá hajdani Szentvincló (Pókaszentgyörgy mellett 1336) helyneveink az ő emlékezetét őrzik. Kultusza a barokk időkben a dinasztikus jámborság hatására hazánkban is megújult.
Az Annus Coelestis így emlékezik rá: Szent Vencel király: vértanú és szűz. Akit nagyanyád, Szent Ludmilla igen szent módon nevelt. Akit miután a császár udvarában megvetettek, úgy pillantottak meg, mint akit arany kereszt jelöl, és akit angyalok vezetnek. Aki Szent Vid vértanúnak Prágában szépséges templomot emeltél. Akinek amikor lovon ültél, úgy látta az ellensége, hogy angyal nyújt át Neked lándzsát, majd figyelmeztette őt: ne sújts le.
Legendájából azt is tudjuk, hogy az Oltáriszentség gabonáját apródjaival maga aratta le, csépelte ki, és őrölte meg. Hasonlóan, a misebort is maga szüretelte és préselte. Nem csoda tehát, hogy hazánkban is több helyen a szőlőhegyek védőszentje lett. Névnapja is a szüreti hetekre esik.
A tállyai templom Vencel-oltárához a szent ünnepét követő vasárnap a szőlősgazdák égő fáklyával, gyertyával jönnek misére. Az oltárképet és szobrokat ilyenkor szőlőfürtökkel és venyigével díszítik föl. A nyolcad elmúltával a papot illeti. A tabáni (Buda) templom egyik mellékoltárának barokk Vencel-szobrát itteni szőlőművesek állíttatták, akik őt választatták védőszentül.
Az eperjesi jezsuita deákok 1720-ban bemutatott színjátékának Vencel a hőse.

Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium (részlet)

Forseus püspök, kinek történetét a közvélekedés szerint Beda írta meg, minden erényben és jóságban bővelkedve érte el utolsó óráját. Haldokolván meglátott két angyalt, akik felé közeledtek, hogy lelkét magukkal vigyék, és megpillantott egy harmadikat is, amint pajzzsal és villámló karddal fölfegyverkezve előtte haladt. Ekkor ördögök kiáltozására lett figyelmes: „Lépjünk elő, és szeme láttára vívjunk ütközetet!” Ahogy tehát előléptek, ellene fordulva tüzes nyilakkal hajigálták, de az angyal, aki előtte repült, pajzsával felfogta, és azonnal kioltotta a nyilakat.
[…]
Valahányszor az ördögök ellene mondtak, iszonyatos erejű harc tört ki, mígnem az Úr ítéletére az angyalok diadalmaskodtak, az ellenség legyőzetett, a szent férfiút pedig véghetetlen fényesség borította be. Az egyik angyal így szólt hozzá: „Nézz vissza a világra!” Visszanézett, és egy sötétlő völgyet látott meg és négy tüzet a légben, egymástól némi távolságra, Így szólt hozzá az angyal: „Ez az a négy tűz, mely a világot lángba borítja: az első a hazugság tüze, midőn az emberek a legkevésbé sem tartják be, hogy ellene mondjanak az ördögnek és minden csábításának, ahogy a keresztségben megígérték; a második a kívánságé, midőn az evilági gazdagságot az égiek szerelme elé helyezik; a harmadik a viszálykodásé, midőn nem átallják felebarátaik lelkét hiábavalóságok miatt megsérteni; a negyedik a kegyetlenségé, midőn semmiségnek tartják a gyengék kifosztását és becsapását.” Ezután a tüzek közeledtek egymáshoz, egyesültek, majd elindultak feléje. Félve mondta az angyalnak: „Uram, közeledik hozzám a tűz.” Erre az angyal: „Amit nem gyújtottál meg, az nem fog megégetni téged: mert ez a tűz a cselekedetek szerint méri meg az egyes embereket, és miképpen a meg nem engedett vágy égeti a testet, úgy égeti az ezért kijáró büntetés is.”
Végül az angyalok visszavitték saját testébe. Hozzátartozói már keservesen gyászolták, hiszen halottnak hitték. Ő viszont egy ideig még élt, és jócselekedetekben, dicséretesen fejezte be életét.

Jacobus de Voragine: Legenda Aurea (részlet)

TOMPA Mihály (Rimaszombat, 1817. szeptember 28. – Hanva, 1868. július 30.): költő. Igriciben, nagyszüleinél járt elemi iskolába, ahol a tanító felismerte tehetségét, s helybeli földbirtokosok gyermekei mellé ajánlotta szolgadiáknak. 1832-től Sárospatakon tanult. 1838-ban rajtakapták, hogy társaival „fát rekvirált”, s nyilvánosan megbotozták, ezért Sárbogárdra ment segédtanítónak. 1839-től ismét Sárospatakon tanult bölcsészetet, jogot, majd teológiát, közben nevelő is volt. 1840-ben megjelentek első versei, de igazán költővé az Athenaeumban 1841 júniusában közzétett Alkonyatkor avatta. Kazinczy Gábor és Szemere Miklós figyeltek fel tehetségére, segítségükkel került előkelő házakhoz nevelőnek.
1845 decemberében Pestre költözött, hogy Patakon és Eperjesen gyűjtött népmondáinak kiadását előkészítse. A nagy sikerű kötet 1846 februárjában azonnal elfogyott. Pesten Petőfivel és Várady Antallal lakott együtt, de Petőfitől hamarosan elhidegült. Ennek is szerepe volt abban, hogy amikor a bejei református gyülekezet lelkipásztornak hívta, Miskolcon letette a lelkészi vizsgát, és 1846 szeptemberében Bejére költözött. Még ez év végén Szuhay Mátyás című költői beszélyével dicséretet kapott a Kisfaludy Társaság pályázatán, 1847 februárjában pedig a Társaság tagja lett. Lírai versek mellett írt balladákat, sőt novellát is. 1848 tavaszán gyógyulást keresve külföldre utazott, majd a rimaszombati nemzetőrszázad tábori lelkészeként részt vett a schwechati csatában. Arany lapjának, a Nép Barátjának munkatársa volt. 1849 áprilisában Kelemér papja lett, májusban pedig feleségül vette egy földbirtokos leányát, Soldos Emíliát. 1850 márciusában kisfiuk született, de kéthónapos korában meghalt. 1851 szeptemberétől Hanvára került lelkésznek. 1852 tavaszán mélyen érintette Amerikába vándorolt barátjának, Kerényi Frigyesnek halálhíre (Levél egy kibujdosott barátom után). Májusban házkutatást tartottak nála, nyáron hetekig Kassán volt vizsgálati fogságban, a hagyomány szerint A gólyához című verse miatt. 1853 januárjában született második fiuk, s Tompa Mihály ekkor ismét hónapokat töltött vizsgálati fogságban. 1853-ban kiadta Virágregék című kötetét, 1854-ben verseinek második kötetét. 1857-ben második fia is meghalt. 1858-ban az MTA tagja lett. Egyre többet betegeskedett, látása is romlott, utolsó évei nem szűnő küzdelmet jelentettek a betegséggel és a halállal.
Korai költeményei az almanachlíra jegyében születtek: képei finomkodók, nyelve választékos. Hamarosan megérintette a népiesség divatja: népdalokat írt, amelyek gyorsan népszerűek lettek. Első nagy sikerét Népregék, népmondák című kötetével érte el: valódi népmondákat vett alapul, de a hagyományozódott anyagot szabadon kezelte. 1847-ben Petőfi és a közhangulat hatására az ő költészete is radikalizálódott. Az 1848–49-ben írt toborzók, riadók után költészetének igazi virágkora az önkényuralom éveiben bontakozott ki. A politikai élet megélénkülése idején Arany mellett ő alkotta meg a nemzeti fájdalom nagy líráját: képessé tette erre moralizáló hajlama és a burkolt, közvetett érzelemkifejezés iránti érzéke (A gólyához, Levél egy kibujdosott barátom után, A madár, fiaihoz). 1859 után, ő szólaltatta meg a nemzet reménységét, várakozását nagy allegorikus verseiben (Új Simeon, Ikarus). Hajdan legnépszerűbb alkotásai a Virágregék voltak, melyeknek száraz, tanító jellegét a nyíltan kiütköző moralizálás okozza. Népies elbeszélő költeményei (Szuhay Mátyás, A vámosújfalusi jegyző) Petőfi és Arany nyomán haladnak.
A kortársak és az utókor egy darabig Petőfi és Arany mellett, mint a népies triumvirátus harmadik tagját emlegették. Megbecsülése azonban hamarosan hanyatlani kezdett, s a Nyugat korára már szinte elfeledték. Két nagy kortársához képest valóban másodrangú tehetség, noha néhány verse az egyetemes magyar költészet remekműve, s a népies-klasszicista ízlés önálló változatát képviseli.

(Imre László szócikke alapján: Új Magyar Irodalmi Lexikon, CD-ROM, 2000)

ORMÁNDY MIKLÓS (Tölgyes, 1846. szeptember 28. – Budapest, 1911. november 30.): természetrajzi író, piarista tanár. Nyitrán végzett teológiai tanulmányok után 1873-ban pappá szentelték. Természetrajzból és vegytanból a kolozsvári egyetemen szerzett tanári oklevelet 1880-ban, doktori fokozatot 1881-ben. 1888-tól tíz éven át Sátoraljaújhelyen házfőnök és igazgató, 1900-tól haláláig Budapesten tanár. Botanikai cikkek mellett természetrajzi tankönyveket írt középiskolák és tanítóképzők számára. Virágregéi és meséi napilapokban, szépirodalmi folyóiratokban jelentek meg.

Magyar Szabadalmi Hivatal (Forrás: Magyar életrajzi lexikon MEK; Évfordulóink 1996. MTESZ)

SCHENZL GUIDÓ (Hauz [Ausztria], 1823. szeptember 28. – Graz, 1890. november 25.) osztrák bencés szerzetes, meteorológus 28 évesen került Magyarországra és életének jelentős részét – 35 évet – itt töltötte. A stájerországi Admont kolostorának papjából magyar érzelmű, magyar intézmények alapjait lerakó, nemzetközileg is elismert tudós lett. 1846-ban szentelték pappá és a rend a grazi egyetemre küldte, ahol matematikából, fizikából és bölcseletből doktorált, majd 1851-ben Bécsben is államvizsgát tett. 1854-ben kezdte meg működését Budán, ahol egy önálló reáliskola felállításával és igazgatásával bízták meg. Jó barátságba került Kruspér Istvánnal, aki a Műegyetemen a mechanikai technológia és a géptan tanára volt, tőle kiválóan megtanult magyarul. 1859-re készült el a Toldy reáliskola; Schenzl az igazgatói munka mellett meteorológiai megfigyelő állomást létesített az iskolában, ahol 1861-től pontos meteorológiai megfigyelések folytak. Az adatokat is ő dolgozta fel – később az intézmény Akadémiai Észleldévé fejlődött. 1866-ban bevezették a déli pontos idő jelzést – ez egy puskalövéssel történt. Schenzl egyik fontos kutatási területe volt a mágneses jelenségek vizsgálata. Az időközben akadémikussá emelkedett igazgató-tanár bejárta az egész országot és teljes körű földmágneses felmérést végzett. Ezen a tudományterületen két fontos művet írt: a Földdelejesség kézikönyvét és az Útmutatás földmágnesességi helymeghatározásokhoz című könyvét. Az akkori politikai viszonyok között osztrák mivolta miatt kényes helyzetben volt: főként féltékeny kartársai bírálták, gáncsolták, ezért már a hazatelepülésre gondolt, azonban erről Eötvös József miniszter, egyébként személyes jó ismerőse, szerencsére lebeszélte.
1870-ben a budai várban, egy magánház három szobájában megalakult a Magyar Meteorológiai és Földdelejességi Intézet, Schenzl igazgatása alatt. Egy év alatt az országban már 42 észlelő állomás szolgáltatta az adatokat a kutatóintézet számára. 1880-ban Schenzl alapítványt létesített jó előmenetelű, szegény diákok részére. Fájó szívvel hagyta el választott hazáját, amikor 1886-ban az admonti káptalan hazarendelte, ahol apáttá szentelték.
Hazánkban Schenzl Guidóról elnevezett díjat alapítottak a meteorológiában jeleskedők számára, melyet minden év március 22-én, A meteorológiai világnapon adnak át.

Magyar Szabadalmi Hivatal (Források: Magyar Tudóslexikon A-tól Zs-ig, Évfordulóink a műszaki és természettudományokban 1998)

TÖRŐ IMRE (Debrecen, 1900. szeptember 28. – Budapest, 1993. szeptember 27.) hisztológus, orvosi diplomáját 1926-ban szerezte meg Debrecenben. 1947–1950 között a debreceni Tudományegyetem Anatómiai és Biológiai Intézetének, 1951-től a Budapesti Orvostudományi Egyetem Szövet- és Fejlődéstani Intézetének igazgatója. 1946-ban lett az MTA tagja. Elsősorban tudományszervező tevékenysége kiemelkedő; ez azon alapult, hogy felismerte a biológiai tudományok fejlődésének és differenciálódásának tendenciáit. A hagyományos diszciplínák (anatómia, állattan, növénytan stb.) mellett az általa vezetett társaságokban sorra megalakultak a biológia modern tagozódásának megfelelő szakosztályok, pl. hisztokémiával, citológiával, sejtbiológiával, szövettenyésztéssel, ökológiával foglalkozók.
Kutatási területei: fejlődésmechanikai vizsgálatok, a szemlencse tanulmányozása, szövetátültetés az elülső szemcsarnokba, a csecsemőmirigy retikulumsejtjeinek jellemzése. Magyarországon ő honosította meg a szövettenyésztést.

Magyar Szabadalmi Hivatal (Források: Magyar Tudóslexikon A-tól Zs-ig, Évfordulóink a műszaki és természettudományokban 2000.)