? Úgy tűnik, táncművész-koreográfusként az ember fizikai meghatározottságát is újraértelmezed; a Dance#1/Driftworks két év előtti budapesti bemutatójához készült interjúd szerint a mozgást, a színpadi jelenlétet a tér és idő hierarchikus rendjét feloldva, elsősorban az időben, az időtartamon át szeretnéd érzékeltetni. Tér és idő együttesétől hogyan, milyen kísérleteken át jutottál el az időig?
? Már húsz évesen is tudtam, hogy a ?szép táncot? abba kell hagynom. Koreográfusként elsősorban az érdekelt, hogy a szavakon túl miképp lehet egy mozdulatot értelmezni, milyen kérdésekre indít, s a nézőnek milyen gondolatai támadnak arról, aki ezeket a mozdulatokat elvégzi. Ez egy nagyon elmélyült, szinte mikroszkopikus munka volt, miközben a vizuális aspektuson keresztül a jelentést vizsgáltuk, de nem nyelvi szinten, hanem a testekre, a testeknek a színpadi létlehetőségére gondolva. És fontos volt a mozdulat autonómiája is; nagyon sok darabomat teljes csendben készítettem, mert ha zenére táncolnak, akkor én a tánc helyett a zenét ?látom?, tehát el kellett tüntetnem a fölösleges dolgokat, hogy megjelenjen valami, ami mondjuk nem csak gyors és mozog, hanem gondolatokat szül. A művészetben is csak az érdekel, ami kérdésekre ösztönöz, ami új, amiből tanulni lehet.
? Létezik valamilyen, akár tematikai, akár az alkotói módszerre vonatkozó közösség a műveidben? A Trafóban korábban látott Dance#1/Driftworks és az And Then kapcsolódik valamiképp?
? Az említett munkáimról talán nem árt tudni, hogy a most Budapestre hozott And Then valamivel korábban készült, mint a Dance#1. Ez utóbbit mások talán absztrakt táncdarabként kategorizálnák, ahol nagyon különböző energiák, kifejezési formák léteznek egymás mellett, míg az And Then-ről azt mondanák, hogy valamilyen szinten a narrációra vagy az önfikcióra épül, vagyis egy dokumentarista fikció. Úgy érzem azonban, hogy a problémafelvetéseim nem nagyon változtak, valójában ugyanazt a kérdést próbálom különböző szemszögből megvilágítani. Mégis, amikor a tánctól elmozdulva, illetve a tánc határait kitágítva a kérdésfeltevések köre is tágasabb lett, olyasmik kezdtek érdekelni, amik azelőtt nem. Azért nem, mert ha táncon kívüli dolgokról beszélünk, akkor csakhamar eljutunk a táncszínház műfajához, ami pedig számomra egy zsákutca. Odajutunk vele, hogy csináljunk egy szerelmi duót, ami szörnyű, csináljunk egy jelenetet, ami a háborúról szól, az pedig még szörnyűbb. A háborúról nem színházat, hanem filmet kell csinálni, mert a mozi sokkal inkább használható a megjelenítésére, mint a tánc, amely közben pantomimmé válik.
? Az And Then műfaji meghatározása: filmkoreográfia. Mit jelent itt a film és mit a koreográfia? Utóbbi talán az életre, egyes élethelyzetekre is kiterjedhet?
? Nagyon különféle, összetett formákból kreált darabjaim vannak. A koreográfia megnevezést szoktam használni, és ezt olykor elég nehéz elfogadtatni a kortárs táncban, a színházakban. A képzőművészetben ez másképp van, ott a művészi állításnak nagyobb a tétje, a megnevezést a művész tudatos döntéseként fogadják, és a tánc világával szemben nem arra gondolnak, hogy beleférnek-e a fiókba vagy sem. Fontos tehát, ha én a darabomról úgy gondolom, hogy koreográfia, akkor az egy gondolkodási folyamat eredménye, és nem az a döntő érv, hogy van-e benne tánclépés vagy sem. Ugyanígy a filmkoreográfia megnevezés sem véletlen, mert a darab struktúrájának része egy film, amely a produkció valós, vagyis élő részleteivel bizonyos feszültséget alakít ki. Egy élő előadáshoz képest azonban az én darabom minden alkalommal ugyanannyi ideig tart, épp úgy, mintha valaki beülne egy moziba. A koreográfiáról pedig azt mondhatom, hogy a fogalom valóban kiterjeszthető különböző élethelyzetekre, ugyanakkor alkotói szempontból az élet akkor válhat koreográfiává, ha van egy keret, amin keresztül nézzük. Ha például ülök a teraszon, és látom a jövő-menő embereket, azt felfoghatom koreográfiaként is. Jelen esetben találnom kellett egy formanyelvi megoldást, amelyben kibonthattam azt, ami problémaként foglalkoztatott, így a koreográfia most a két médium, a performance meg a film között, vagyis a két különböző tér közötti folyamatos kommunikációban jelenik meg.
? Úgy tűnik, a dekorativitás helyett inkább a kevésbé megfogható ?köztes? terek, a valóság és valóságosnak tűnő dolgok érintéspontjai kötnek le, s e lebegésszerű dramaturgia a visszafogott tempóval együtt úgy hat, hogy az ember végül beleálmodik a dolgokba, s egyszer csak magáról gondolkodik.
? Az egész munkámnak valahol ez a lényege. Mert valamilyen szinten a látványosság ellen dolgozom, olyan eszközöket keresek, amelyek a nézőnek is teret adnak, amelyek ? az akciófilmek hihetetlen mennyiségű képi-akusztikai effektjének ellenpéldájaként ? nem egyszerűen ránk zúdulnak, nem eloltják bensőnket, hanem újabb gondolatokra, a látottak/hallottak továbbgondolására inspirálnak. Véleményem szerint sokkal érdekesebb élmények és tapasztalatok következnek abból, ha erre a folyamatra van idő. Idő nélkül nincs tapasztalat. Ezért dolgozom én az időn.
? Az And Then előadásának ugyancsak visszafogott, kézben tartott ritmusa van.
? Ezzel az olykor még számomra is különös, visszafogott ritmussal szerettük volna elérni, hogy a befogadható információk mellett kérdések is szülessenek. Tehát van egy tér és van egy bizonyos idő, és e két oldalt úgy próbáljuk formálni, összekötni, hogy a néző is beleférjen, belemerülhessen. Néha azt mondják az előadásaimra, hogy ?kell tíz-tizenöt perc??, persze mindenki rohanva jön, tél, kabát, gyerek, autó, parkolás..., és mindenkinek kell valamennyi idő, hogy lecsillapodjon ? ha ez nem sikerül, akkor az élmény akár irritáló is lehet. Ha viszont sikerül lenyugodni, akkor érzékelhetővé válik egy bizonyos ritmusbeli változás, amely az egészen lassúból indul, s ez lényege szerint meghívó a nézőnek, egy idő, amibe bele tud érkezni.
? Mintha az ember egyszer csak ?bent? lenne, ám igazából önmagában lel meg valamit, ami hirtelen új dimenzióként hat: a kinti világhoz képest talán virtuális.
? A darabra gondolva a kontextus teljesen elmosódik, a sötétségből, a semmiből hangok, képek, sztorik bukkannak elő, de hogy hol vannak, honnét jönnek, az teljesen bizonytalan ? ez adja a virtualitást. Ráadásul, amikor valamit kiemelünk, összefüggései nélkül szemlélünk, akkor sokkal erősebben koncentrálunk rá, miközben a fontosságot kapó információ akár banális, hétköznapi is lehet, és ez igen furcsa. Folytatásként azonban a banális információ mellett felbukkanhat egy másik, amellyel együtt viszont már érdekes lehet. Próbáltam úgy megoldani a narrációt, hogy az élettörténetek különböző szeletei benne legyenek. Ha ott van a háború vagy egy diktatúra vége, az nagyon fontos, de ha belekerül egy álom vagy egy személyes történet, az ugyanolyan értékes. Hozzátartozik ugyanis az életünkhöz, hozzájárul ahhoz, amivé leszünk. A más és más fajsúlyú részletek között semmiféle hierarchia nincs, inkább az a fontos, hogy miképp visszhangzanak egymásban.
? Műveiddel járatlan utakra lépsz: honnan jönnek az ötletek?
? Tapasztalatom szerint az újdonság nem a tematikából jön, hanem abból, hogy megváltoztatom a munka metódusát, igaz, a megszokott, kicsiszolt módszerek átalakítása nagyon sok időt igényel. Engem azonban mindig az új metódusok segítettek abban, hogy megtaláljam a megfelelő, egymást erősítő tartalmi és formai elemeket, s aztán a kettőből azt a nagyon lényeges harmadikat.
