Te emlékszel arra az alkalomra?
A Kispál és a Borz országos turnéin mi voltunk az előzenekar, nagyon sok helyszínen jártunk. Erre a szentesi koncertre nem emlékszem, de örülök, hogy neked így megmaradt. És bár a Kispál-dalokat annyira nem szerettem, jó volt ezeken a turnékon a zenésztársaimmal együtt lenni. Akkor például velünk játszott Takano Kaori, egy japán énekesnő; vele mint az együttes női szekciója remekül szórakoztunk. Az is jó élmény volt, amikor Debrecenben játszottunk, az Aranybikában szálltunk meg, és éppen a mindig magammal vitt csomagolt hazait vettem elő, amikor betoppant hozzánk Kispál, hogy csatlakozzon az evéshez. Végül az lett, hogy Lovasit kivéve mindenki átjött a női szobába, az erkélyen együtt ettük a szalonnát meg a csirkecombot, és közben jót beszélgettünk.
Sikeresebbek lettetek-e a turnét követően?
Biztosan, hiszen mégiscsak országos hírű zenekar előtt játszhattunk. De te is tudod, hogy az előzenekarok fellépéseire nem szoktak megérkezni olyan sokan. Viszont nagy élmény volt megtapasztalni, hogy milyen az, ha profi eszközökkel, jó minőségben tudsz játszani. Végre lehetett érteni a szöveget, és tiszta volt a hangzás. De én nem ezt éltem meg sikerként.
Hanem?
A megvalósulást. Számomra mindig is sokkal fontosabb volt az, hogy a művet realizáljam. A csinálás nagyon jó dolog, akár a dalokról, akár a fotóimról beszélünk. Amikor valami elkészült, és úgy éreztem, hogy egyben van, az tényleg katartikus volt. A többi már csak hab a tortán.
A dalszövegírás nálad már jóval a Csókolom előtt elkezdődött. Hogyan kezdtél el írni?
A nyolcvanas évek elején találkoztam egy fiúval, aki gitározott, és szeretett volna zenekart alapítani. Neki akartam imponálni a szövegírással. És bár verseket már gyerekkoromtól kezdve írtam, ebben az időben elkezdtem inkább dalszövegekben gondolkodni, aztán pedig így maradt. A fiú ment, a dalszövegek pedig továbbra is jöttek.
Aztán 1985-ben elkezdtél fotózni. Hogyan kapcsolódott egymáshoz a két nyelv?
A dalszövegek és a fotók lényegében ugyanarról szóltak. A férfiak, akikkel kapcsolatban voltam, arra ösztönöztek, hogy kifejezzem magam: így üzengettem nekik. A fotózás például úgy kezdődött, hogy együtt voltam Halas Istvánnal, és teljesen meg nem értettnek éreztem magam a kapcsolatban. Aztán ő külföldre ment, én meg fotózni kezdtem magam, hogy lássa, mit hagyott maga után. A fotózást azonban a Hajas Tibor képeivel való találkozás indította be igazán: teljesen lehidaltam, amikor először megláttam őket, korábban még csak hasonló sem jött elém. Ez ébresztett rá, hogy amit érzek vagy gondolok, azt nemcsak szövegben, hanem képpel is ki lehet fejezni.
Az én fejemben az van, hogy a dalszöveg mondatai konkrétabbak, mint a kép állításai.
Amikor szövegeket írtam, valójában akkor is képeket láttam. És talán nem is beszélhetünk állításokról, hanem inkább csak érzésekről, érzelmekről. Én színtiszta emóció vagyok.
A szövegek olykor nagyon humorosak, máskor ironikusak, de mindig nyíltak és őszinték. Tudatosan provokáltál?
A szövegek és a képek egyaránt provokatívak, mert arra gondoltam, hogy csak így tudok velük hatást kiváltani.
„A pocsolyába is erővel kell bedobni egy nagy követ, hogy rendesen csobbanjon.”
Ezt a sort magamtól idézem, valószínűleg nem pontosan. Ha szépen eldumálgatok, akkor semmi sem történik. Mindig is úgy gondoltam, hogy robbanni és robbantani kell ahhoz, hogy megértsenek. De ez a férfiakra vonatkozik, akik abban az időben fontosak voltak számomra, nem a közönségre vagy az aktuálisan hatalmon levő politikusokra.
A Csókolom ugyan már a rendszerváltás után jött létre, mégis érdekel, hogy miként viszonyult hozzátok a Kádár-rendszer.
A dalszövegeim mindenképpen korhatárosak, éppúgy, mint a képeim. Amikor a MissionArt Galériában kiállítottak, azt a tárlatot is 18+-osnak minősítették, a zene pedig… Nem voltunk túlságosan rádióbarátok, az biztos. De mivel az undergroundban mozogtunk, és nem voltunk igazán sikeresek vagy ismertek, különösebb botrányok sem kísérték a zenekar életét.
A szakma hogyan viszonyult hozzátok?
Spenótot (Tóth Zoltán - a szerk.) mindig is jó gitárosnak tartották zenei körökben, én pedig inkább költőktől és íróktól kaptam pozitív visszajelzéseket. Egyszer még az Artisjus is ösztöndíjat ítélt meg nekem, ami ugyan nem volt túl nagy összeg, de kisegített a nyomorból. Aktív éveinkben sok interjú készült velünk. Egy kis érdeklődés mindig is volt körülöttünk abban az időben, de nem igazán értettünk önmagunk menedzseléséhez. Nem sokat tudtunk a szervezésről és az érvényesülésről, ezért sosem lett körülöttünk túl nagy a felhajtás.
Azért mégis vannak olyan emlékezetes fellépéseitek, mint az a bizonyos 1987-ben, ami kissé kaotikussá vált.
Az még a Csókolom előtt volt, a Liget Galériában, de a fotóim már megvoltak, és kiderült, hogy abból az anyagból kiállítás lehet. Mivel azonban nem voltam biztos abban, hogy mit és meddig fogok csinálni, úgy gondoltam, ez az egyetlen alkalom, hogy mindent megmutassak magamból. Hogy látva lássanak. Saját költségen füzetet készítettem a dalaimból és a képeimből, elhívtam Digót, ő pedig szólt Gasner Jánosnak és Vető Jánosnak. Ők kísértek. De annyira hirtelen jött a lehetőség, hogy egyáltalán nem tudtunk a koncertre felkészülni. Nem is gondoltam, hogy kell. A képeket az akkor igen nagynak számító 70 × 100-as méretben lenagyítottuk dokubrómpapírra, aztán sima vászonra kasíroztuk fel őket. Ezek, miközben a nem összepróbált zene ment, elkezdtek lemállani a vászonról, így a koncert végére egyfajta világvége-hangulat kerekedett.
Mindig szerettem, hogy a színpadon nagyon minimális gesztusrendszerrel vagy jelen, és mégis erős hatást váltasz ki. Ez a fajta jelenléted tudatosan konstruált?
Ezt többen is mondták, ám én valójában mindig arra figyeltem, hogy a produkciót sikerüljön megvalósítani. Sosem voltam elég magabiztos ahhoz, hogy táncoljak, mozogjak vagy show-t csináljak. Lehet, hogy nem voltam elég gátlástalan vagy rutinos, de az biztos, hogy mindig szorongtam, amikor a színpadra ki kellett állni. Azt hiszem, a szöveg tartalma sem kívánta meg az erőteljesebb színpadi gesztusokat, és amikor ilyasmikre biztattak, mindig határozottan ellenálltam.
Hogyan alakult a zenekari fiúkkal a dinamika?
Igazából csak ki kellett találni, hogyan tudunk együtt dolgozni. A zenekar is így alakult: Zalka Imivel jártuk a várost, lógtunk az éjszakában, én megírtam a Ligeti-slágert, ő lekísérte gitáron, majd arra jutottunk, hogy kezdjünk magunkkal valamit: legyen zenekar. Egyértelmű volt, hogy ezzel megkeresem Spenótot. Aztán mire megalakultunk, már tíz-tizenöt számból álló repertoárunk volt. Ha a dinamikát kérdezed: mindig én meg Spenót voltunk azok, akik megbeszélték, hogy mit kellene csinálni. Mostanában pedig már egyértelműen ő a zenekarvezető.
Zeneileg mi hatott rád?
Gyerekként táncdalfesztiválos dalokat hallgattam, mert általában a szerelemről szóltak, és az mindig izgatta a fantáziámat. De otthon sok operettet is hallgattam. Később Janis Joplin meg Jimi Hendrix vált fontossá. Rajtuk kívül az élő zene volt az, amihez hozzáfértem. Mivel ágy- és társbérletekben laktam, muszáj volt ide-oda eljárnom, ha zenét akartam hallgatni. Amikor 1974-ben Pestre kerültem, még nem volt rockzene. Jazzklubok voltak – például az Építők Klubja és a Kassák Klub –, amikbe rendszeresen mentem. De a Zeneakadémiára is sokat jártam klasszikus koncertekre, a ’80-as évektől kezdve pedig rengeteg Cseh Tamás-koncerten voltam. Szerettem az Illést, Kovács Katit…
Volt arról elképzelésed, hogy zeneileg milyen legyen a Csókolom?
Nem hiszem, hogy meg tudtam volna fogalmazni, engem inkább a szöveg izgatott. Ami nekem attól volt érdekes, hogy szólt rólam, de általánosan is lehetett értelmezni. Nem akartam sematikus lenni; próbáltam minél szemléletesebben megfogalmazni, amit aktuálisan éreztem.
Ez adja a dalok érvényességét még ma is?
Igen, mert jók és igazak. Őszinték. Engem is meglep, amikor előveszem egy-egy olyan szövegemet, amit már rég nem énekeltem, és rácsodálkozom, hogy még mindig működik – hogy nem kell szégyellnem, mert nem kopott el. De szerintem a Trabant és a Balaton szövegei is ilyenek.
A Csókolom a 2000-es évek elejéig nagyon aktív volt, aztán kicsit lecsendesedtetek, ám néhány koncertetek még ma is van évente.
Az aktív időszakunk nagyjából 2006-ig tartott. Voltak személyes konfliktusaink, meg hát nyilván az alkoholizmusom sem tett jót a zenekarnak. Egy idő után nagyon rosszul éltem meg a próbákat, ezért egy időre abbahagytuk az egészet, de olyan is volt, hogy Spenótnak kellett szünetet tartania. Hosszabb külföldi távollétek satöbbi. Aztán tavaly, amikor kiderült a tüdőrákom, arra gondoltam, hogy érdemes lenne megint összeállni, mielőtt esetleg feldobnám a pacskert. Azóta ritkán ugyan, de fel szoktunk lépni. Ami azért nem annyira jó, mert nem vagyunk rutinos zenekar. Sokat kell ahhoz próbálnunk, hogy egy-két fellépést meg tudjunk csinálni. De ez most már valószínűleg így marad.
Milyen érzés ma a színpadon állni?
Egy kicsit már lazább vagyok. Nem azt mondom, hogy nem érdekel: még mindig izgulok az elején, de már nem szorongok attól, ha valamit elrontunk. Hiszen talán nincs is akkora tétje: 65 évesen már nem akarok a slágerlista élén állni vagy aranylemezeket eladni. Mondjuk ezek régen sem számítottak. De például nincsenek új dalok, amiket először megmutatni számomra olyan, mintha csupaszon állnék a közönség előtt. És most már arra is tudok figyelni, hogy milyen jó dolog énekelni, együtt lenni. Rájöttem, hogy ezt lehet élvezni.
