Tavaly év végén szó szerint berobbant az OpenAI által fejlesztett ChatGPT, amelynek tesztverzióját mindenki számára nyitottá tették. A mesterséges intelligencián alapuló chatbot meglepően jó és koherens válaszokat ad a legkülönfélébb kérdésekre, de kiváló minőségű esszéket, meséket, dalszövegeket, verseket is ír.
Akár magyarul is.
Aki viszont most akar kijönni az első magyar nyelvű, MI által írt verseskötettel, az már rendesen elkésett. Menyhei György már 2020-ban létrehozta az Újmagyar Gép című könyvet, amely 2022 augusztusa óta az Amazonon is kapható nyomtatott formában. A költemények mellett a projekt minden lépését részletesen dokumentálta, így olvasóként betekintést nyerhetünk az alkotói folyamatba is.
Menyhei a verseket a ChatGPT elődjével, a GPT-2-vel hozta létre, amelyet teljes egészében ő tanított meg magyarul. A nyelvi modell korpuszát internetes magyar forrásokkal töltötte fel, többek között az OSZK adatbázisán, a magyar Wikipédián, a magyar Webkorpuszon, az Index archívumán, és a poet.hu-n fellelhető szövegeket használva. A tanítási ciklusok során minden szöveget ellátott egy prefixszel – hogy líráról vagy prózáról van szó –, ezáltal a modell elsajátította a műfaji különbségeket is.
A GPT-2 betanítása Google felhőben történt, a versek viszont már egy 2009-es, öreg, de viszonyleg erős Mac Pro-n íródtak. Nem is kevés: a három-négy hónapos tesztelési időszak során akár napi ötszáz verset is generált a gép, amelyek közül Menyhei választotta ki a legjobbaknak tűnőt. Ahogy nőtt a korpusz mérete, úgy javult a versek minősége is.
Míg a kezdeti fázisban még gyakran plagizált a gép, a későbbiekben ez megszűnt. Képessé vált arra is, hogy kulcsszavak, vagy akár létező versek első sorait felhasználva új költeményeket írjon. A strukturált metaadatoknak köszönhetően a végső modelltől akár 19. század végi stílusban megírt verset, vagy rockpunk dalszöveget is lehetett kérni.
A gép által „beszélt”, itt-ott hibás magyar nyelvet Menyhei újmagyarnak nevezte el, a kötet címadása is erre utal. Jelenleg egy Petőfi-projekten dolgozik, a cél, hogy a korábbi tapasztalatokat felhasználva még „petőfisebb” verseket hozzon létre. A vele készült interjúnk hamarosan olvasható lesz a Kultúra.hu-n.
Addig pedig nézzünk néhány költeményt az Újmagyar Gépből, valamint azok szakértői elemzését Harmat Artemisz irodalomtörténész és kritikus tollából.
A holnapok istenének
Van egy régi ének:
Őrizd az örök álmot, az édes anyanyelven szólót,
Őrizd az örök boldogságot, a régi kis hajókat,
Őrizd a halálodat, Szent Ferencet és Vajdaság visszfényeit,
Amitől megsötétült szívvel megremegsz.
Van egy régi ének:
Ami síró fájdalom, hamvas koporsó.
Koporsó és tékozló fájdalom,
S a megrohanásban napot hoz a változás.
Van egy régi ének:
Rózsát adj, örököst teremts,
Minden Jót akar, de a semmitől nem kaphat,
Őrizd meg a hajókat, az örök hajókat,
Őrizd a sárkányok koporsóját!
Csak ne dollázz!
Idd, Idd, Világos és Jóleső!
Köszönd általa, ha lecsúszik a fény,
Ha csillagokba gyűlt fövényt űznek, röpülnek, ujjongnak
az alacsony muzsikusok felé a Rajna-szigeten!
Bú! Bú!
Báj-izűen öregedjen
Sebzett pohárba,
A Sírást a belsejében
Árván zöngje, megvédje
Szomjas lelkünk!
Ha a gyávaság árad,
Csodáld a gyönyört, énekel a Várad,
Megsebződik a szörnyü kedv,
S rákezd a Végső Biztonság:
Idd, Idd, Világos és Jóleső!
Cigánykámra a hó
Hé! a lombok már gomolyognak a számban,
A fák tövén is
Lélekzet kanyarog,
Hogy rálehelje
A völgy fölé csapzó fájást a vizekre,
Mert akkor még nem sírt a nyúlszívü!
Hé! a lelkem helyett is,
Búk emelkednek szívembe,
Hogy eltakarja,
Ha fölajánlom, hogy sírhatok.
Hé! az egész világ
Hervad, mint a könny;
S szívemnek fölajánlom,
Hogy könnyelműen éghet minden könnyem.
S örökre örök:
Valót adok
Minden fájdalomnak,
Hogy meghallgatom,
Hogy elviselem.
Szirom
Ropog. Foszforeszkál, ropog;
Szirom: ropog a szirom.
A költő a Hargitán
könyvelte így el magát,
Úgy érzem, hogy áll még
ez a könyv is, s a lelkem
Kebeli ködlapát.
Május: fehér hajnalon
Nézem az ajándékot,
Az érzelmes szeretetet,
A gyermekeket és nőket,
Édes testvéreket,
A boldogokat és a szenteket,
A bűnösöket és gazdagokat,
A dicső és becses szeretőket;
Lelkünk oly mélyről ver szét,
Mintha rám a tavasz könnye,
Mélán szállna, mint fűtetlen ég.
Hajtsatok fel, szabad őszben,
Hajtsatok fel a tavasztól,
Hajtsatok fel szabadon!
Kebeli ködlapát
Kritika és dilettantizmus
Kritikaírás előtt minél kevesebb információt engedek magamhoz a szerzőről és a szövegírás körülményeiről, mások kritikáit pedig ugyanarról a műről kizárólag utólag olvasom el. Az után, hogy a saját értelmezésem vagy kérdéseim már előálltak. Ez azért fontos, hogy első olvasatban a szöveg nyelvi teljesítménye, esztétikai szintje tudjon hatni, érvényesülni. Ehhez az első néhány olvasathoz kapcsolhatók aztán az egyéb benyomások, újólag szerzett ismeretek és az előismeretek tudatosítása: a szövegkörnyezet, az irodalomtörténeti távlatok vagy akár a közvetítő közeg tulajdonságainak vizsgálata.
Amíg nem tudtam, ki jegyzi a verseket, magamban első olvasásra hatvanas, jó íráskészségű Ady-epigonként könyveltem el a szerzőt, akinek ódivatú, szentimentális sorai, kifejezései az értelmetlenségig feszítik a sorokat, és elárulják: mégiscsak dilettánssal van dolgunk. Ilyen árulkodó képzavar például a „csillagokba gyűlt fövény” (A holnapok istenének) vagy a teljes Csak ne dollázz!, eleve értelmetlen című dal. „Mintha rám tavasz könnye, / Mélán szállna, mint fűtetlen ég” (Szirom). Ezek a sorok a szövegkörnyezetből sem nyerik el értelmüket. A túlzó és túl általánosító kifejezések azok („Minden Jót akar, de a semmitől nem kaphat”, „Őrizd az örök álmot”), amelyek a dilettantizmust a leggyorsabban megmutatják.
Egy romantikus és egy posztmodern
Az Ady-hagyományvonalra utal a sorok nagybetűvel kezdése, a felkiáltó módú felütés nyitásképpen – „Hé!” – és a nagy általánosítások, a túlzóan nagy méretű és éppen ezért üres kategóriák: „az egész világ”, „örökre örök”, S rákezd a Végső Biztonság”. A melléknevek és köznevek tulajdonnévként való megszólítása, megszemélyesítése is a nagy magyar költőt (esetleg még Rilkét) idézi: „Idd, idd Világos és Jóleső!” (Csak ne dollázz!). Jellegzetesen romantikus a Holnapok istenének címadás, amelyben az időhatározó szó többes számú formája és az istennel létrejött birtokos szerkezet is Ady költészetének stílusjegyeit mutatja. Például A Holnap elébe Ady-verscímre vagy az Új vizeken járok szereplőjére: a Holnap hősére emlékeztet.
Aztán néhány váratlan, ironikus vagy bizarr humorként olvasva erősebb sor után – „Bú! Bú! / Báj-ízűen öregedjen”, „a lombok már gomolyognak a számban”, „Őrizd a sárkányok koporsóját!” „Szirom: ropog a szirom” – az a képzetem támadt, hogy a szerző talán javíthatatlan ártatlanságú, huszonéves filosz, aki még hiszi, hogy a költészet is lehet a kenyere. Vannak jó ritmusváltások és hangulatok, mint a Szirom elején. Esetleg egy új Parti Nagy Lajos – gondoltam –, és szándékosan evezünk a képzavarok vizére: „s a lelkem / Kebeli ködlapát”. A bökkenő csak az, hogy ezt is arányosan és szellemesebben kellene tenni ahhoz, hogy valaki Parti Nagy Lajos legyen.
A felnőttek nemzedékeinek ez a két szélső korosztálya elsősorban a versvilág döntően újromantikus stílusa miatt jön szóba. Ugyanakkor némely szórendi és egyeztetési „hiba” („a boldogságot, a régi kis hajókat”) vagy a ragozás, a szóválasztás miatt („Valót adok”, „Idd, Világos és Jóleső!”) a költemény fordításként hat. Az idegen nyelvből rosszul átültetett szövegeknek ilyen eltávolító, elidegenítő, papírízű a nyelvezete: „S a megrohanásban napot hoz a változás.” Az igéből képzett, a hétköznapi nyelvben nem használatos főnevek (pl. megrohanás) inkább a német poétikára jellemzőek.
Éppen most nem divatos irány a magyar lírában a szentimentalizmus vagy a kisreáliákkal ötvözött melankólia (a borosüveg fölött, szobában búsongó poéta élethelyzete; akár elképzelt, akár tudhatóan életrajzi ihletésű), sem az emelkedett, tragikus tónus: „Amitől megsötétült szívvel megremegsz”, „Búk emelkednek szívembe”. A „búk” egyébként is archaikus kifejezés: ha kortárs versben bukkanna fel, akkor arra lehetne számítani, hogy a szókészlet egyéb rétegeiből más stílusárnyalatú, más korú kifejezésekkel ellenpontozódik. Például valamely tudományterüket szakkifejezésével. Itt nincs meg ez az ellensúlyozás, arányosság.
A költészet elidegeníthetetlen titka
Bár az iskolai élményeik miatt sokan ebben a hitben élnek, egy műalkotásba nsem olvasható bele akármely tetszőleges gondolat. A retorika sok szintje (képkezelés, nyelvi logika, jelentéstan, hangzás, stílus stb.) együttesen rajzolja ki egy költemény értelmezhetőségének körvonalait. Szerző, mű és befogadó hármasa és viszonyaik – koronként más-más hangsúlyokkal ugyan, de – mindig is az értelmezés részei voltak. Ezért nem kell attól tartanunk, hogy a robotok elveszik szegény poéta amúgy sem ebből a szakmából létező kenyerét. Az a logikán és az algoritmusokon túl van. Heidegger a költészet mibenlétét, sajátosságait firtatva egy tanulmánya címében azt kérdezte: Költők, mire jók? (Wozu Dichter?). A filozófia, az irodalomelmélet újra és újra fölteszi ezt a kérdést, mivel a leírható ismereteken túl mindig marad valami megfejthetetlen abban, hogy mitől lesz egy szöveg műalkotás.
