Iglódi István eddigi rendezői pályáját végigkíséri a búsképű lovag története. A teljesség igénye nélkül álljon itt egy rövid számvetés a legutóbbi tíz évről: megren-dezte a La Mancha lovagját ugyanitt, a Bakáts té-ren, akkor még Ferencvárosi Ünnepi Játékok-nak hívták a rendezvényt (1998); majd anyaszínházá-ban, a Magyar Színházban (2001) - Szakácsi Sándor emlékezetes, nagy alakításá-val a főszerep-ben - és idén ugyanezt az előadást hozta el az immár Ferencvárosi Fesztivál névre átkeresztelt, Bakáts téri nyári évadra. (Messzi-messzi emlékeimből felvillan még egy, igencsak emlékezetes La Mancha-előadás: 1973-ban a Huszonötödik Színházban Gyurkó László átiratában volt műsoron Cervantes drámája /A búsképű lovag, Don Quijote de la Mancha szörnyűséges kalandjai és gyönyörűséges halála/. Jordán Tamás volt a Búsképű Lovag, Zala Márk Sancho Panza és Berek Kati Dulcinea. Iglódi István jegyezte azt az előadást is, amelynek emléke, lám, a mai napig bennem él - azóta sem láttam annyira megrendítő, hőssé emelkedő kisember-Sanchót, mint amilyen a Zala Márké volt.)
Nem fenyeget a veszély, hogy Iglódi István mostani Don Quijote-rendezése is megterhelné véges befogadóképességű memóriámat. Nem mintha rossz lenne az előadás: igazán tisztes színvonalon van odatéve a Ferencváros szívében felállított, nem túlságosan ötletes, egyszerre pince-börtönt és fogadó-belsőt imitáló, barnás-szürkében tartott színpadra Wasserman-Leigh világszerte sok sikert megélt musicalje (csak azt nem értem, hogy miért kellett egy vizimalom ormótlan lapátkerekeit beépíteni e fogadó-pincebörtönbe, ott hátul; kifejezetten idétlen, ahogy Méhes László mint La Mancha lovagja az itt igencsak kurtára sikeredett szélmalom-harcát ezzel a vizimalom/óriáskerék-imitációval vívja (díszlet: Vayer Tamás). De az egyébként szellős, okosan kialakított térben a színváltások zökkenőmentesen bonyolódnak. (Az esti szélben lengedező háttér- és oldalfüggönyök mögött sokszor látszanak a műszakiak meg a jelenésre váró művészek, de ez hozzátartozik az este hangulatához, és - komolyan mondom - még valami meghittséget is áraszt tudni azt, hogy lám, mennyien dolgoznak, hogy én, a néző, minél tökéletesebb élményhez jussak.)
A zene a musical-előadásoknál megszokott fél play-back, ami azt jelenti, hogy a cd-ről bejátszott alapzenére a színészek ráéneklik a dalszöveget. Ez is rendben van, nagyjából mármint: Bodrogi Gyula (Sancho) és Auksz Éva (Aldonza, Dulcinea) - utóbbi inkább csak a második felvonásban - pontosan, időnként kifejezetten szépen énekel, no persze egyik sem operai hang, de Mich Leigh dallamvilága sem Wagner, senki nem tehet szemrehányást a másiknak. Az már nagyobb baj, hogy Méhes László a főszerepben mindvégig meglehetősen enerváltan, érzelmek és indulatok nélkül teljesít a játékban is, az éneklésben is. Fajsúlyos főszereplő nélkül viszont csak szépen és csendesen csordogál a történet. Semmi izgalom, magával ragadó fordulat; jönnek a dalok katonás rendben, korrektül letudva; drámai konfliktust, téttel bíró színpadi szituációt ne is reméljen senki ettől az előadástól. Nem mondom, hogy a Peter O' Tool-Sophia Loren kettős(1972) tragikusan felizzó szerelmének megidézését vártam a Bakáts téren, de azért azt kevésnek találtam, hogy a halott szerelmesétől búcsúzó Auksz Éva hangjában és mozdulataiban körülbelül annyi érzelem volt, mint egy vízóra-leolvasóban, amikor az első kuncsafthoz érve rádöbben, hogy otthon felejtette a szemüvegét.
Az úgynevezett mellékszereplők - a Herceg, a Fogadós, Pedro; Sipos Imre, Végh Péter, Őze Áron - tisztességgel teszik a dolgukat. Az ő hangjuk sem élmény, de így legalább elmondható, hogy egyenletes a társulat teljesítménye.
