„Újra ráeszméltem a kiállítás gazdagságára” – Exkluzív interjú Anna Markkal

Mindig nagyon jó itthon látni nemzetközileg elismert alkotóink munkáját, különösen az ön híres műveit. A közönség már várta a szentendrei tárlatát. Ma milyen kilátásaik vannak azoknak a festőművészeknek, akik Párizsban akarnak boldogulni?

Nehéz lenne általános igazságot mondani, mert rengeteg tényező befolyásolja, hogy kiből lesz Párizsban is sikeres művész és kinek nem jön össze. Ezt főleg az egyéni képességek befolyásolják: hogy valaki mennyire nyitott, aktív és tehetséges. Illetve ne felejtsük el, hogy emberi sorsokról beszélünk, amik között lehetnek hasonlóságok, viszont két azonos élet nem létezik.

Az is előfordulhat, hogy valakinek remekül indul a kinti pályája, hamar sikert arat, majd elfelejtik, és ennek az ellenkezőjéről is beszélhetnék, vagyis arról, amikor egy művész csak hosszú évek után kerül publikum elé. De tudja mit, mondok két alapvető feltételt, amivel talán mégis megválaszolom az örök „menni vagy maradni” dilemmát: szerencse és igyekezet kell hozzá.

Önnek műterme van Párizs belvárosában. Sok időbe telt, mire eljutott idáig?

A műtermet bérlem, a város tulajdona. Valóban gyönyörű! Tizenöt, sőt talán húsz év is eltelt, mire megkaptam, előtte más helyeken voltam és reménykedtem. Nagyon vágytam erre, és amióta megkaptam, szinte kivétel nélkül mindennap elmegyek a műtermembe. Ma is rendszeresen dolgozom, és miután visszamegyek Franciaországba, a munka biztosan az első teendőim között lesz.

Fest megrendelésre?

Jelenleg semmit sem készítek felkérésre; mostanában mindig azon
dolgozom, amihez kedvem van. 2023-ban lesz egy nagy kiállításom Párizsban. Örülök,
hogy készülhetek rá, de ha megrendelést kapok, akkor élek a lehetőséggel, mert
nem szeretek nemet mondani.

Menjünk vissza az időben! Önt zongorára
taníttatták a szülei. El tudja képzelni, hogy ha folytatja a zenélést, akkor ma
Bécsben élne sikeres művészként?

Ez még sosem jutott eszembe. Egyszerűen annyira ágáltam a
zongoratanulás ellen, hogy képtelen vagyok elhinni, hogy folytattam volna.
Abban van valami, hogy gyakorolhattam volna még néhány évet, de akkor is
százszor abbahagytam volna, előbb vagy utóbb. Nézze, nekem nem ment a zongora,
ezért természetesnek tűnt, hogy felhagyok vele. Nem az volt az én utam.

Emlékszik, hogy mikor kezdett festeni?

Ezt nem lehet elfelejteni! 14 éves koromban jöttem rá, hogy
festő akarok lenni. Azóta máig megszakítás nélkül dolgozom.

Tiszteletlen kijelentés lenne a
részemről, ha azt mondanám, hogy kikacsintott a szobrászat felé?

Nem bánt meg ezzel, hiszen valóban mindig érdekelt a szobrászat, és amikor felnőttem, komolyabban is foglalkozni akartam vele, de szerencsére volt annyi eszem, hogy nem kezdtem el szobrásznak tanulni. Ezt azért mondom így, mert több festőművészt láttam abban az időben, akik a plasztika irányába mentek tovább, és felismertem, hogy ezzel háttérbe szorították a festészetüket. Ezt én nem akartam, ezért nem mentem szobrásznak, viszont jól mondja: kacsintottam a szobrászat felé. A munkám során gyakran használok márványport és homokot a reliefekben, amelyek nem kifejezetten klasszikus grafikai eszközök. Ám ez a technika nem a szobrászat iránti érdeklődésből fakad.

Mi a helyzet a műfajok közötti
átjárással?

Szürrealista festőként kezdtem, hiszen akkor ez volt az egyetlen megengedett irányzat, amit a rendszer elfogadott. Kötelező volt a figuratív képek festése. Ez a legfőbb oka annak, hogy a szürrealizmus is kapcsolódik a nevemhez, mert az én világom a nonfiguratív, amibe egyszerűen átléptem mint egy másik művészeti korba. Természetesen mindig vannak terveim, de nem ragaszkodom hozzájuk, és ha munka közben meggondolom magam az eredeti elképzeléssel kapcsolatban, akkor folytatom a munkát új úton. 94 éves vagyok. Akinek ilyen hosszú élet adatik, annak van ideje erre is: korokra, technikákra, módszerekre.

Most szeretnék rámutatni egy képre, ami alatt beszélgetünk, és ami fontos része a szentendrei kiállításnak. A festmény címe: H_38. Itt is elkanyarodott?

Őszintén? Nem tudok felelni! Ezt a képet nagyon régen, 1969-ben csináltam, sokáig nem láttam, amikor pedig újra elém került, igazán meglepődtem, mert nem emlékeztem rá. A tárlatra válogatott művek között sok olyan darab volt, amire rácsodálkoztam. Érdekes élmény volt. Az ember nem nézi újra mindennap a portfólióját, csupán ritkán találkozom a régebbi munkáimmal.

Azért is örülök ennek a kiállításnak, mert itt a korábbi és az újabb képeim egyszerre tekinthetők meg. Az Árnyékok és jelek valóban közel áll hozzám! A megnyitó előtt újra ráeszméltem a gazdagságára; arra, hogy milyen nagyszabású összeállítást gyűjtött egybe a múzeum, különösen Kigyós Fruzsina kurátor. A képek elhelyezése remek, ez a kiállítás nagy öröm a számomra.

Vermes Nikolett

Fotók: Ferenczy Múzeumi Centrum