A Horváth Csaba által eleinte fizikai színháznak nevezett, később inkább már csak sajátos formanyelvű színházként emlegetett előadása beilleszkedik korábbi koreográfiái, rendezései sorába. Fogalmazhatunk úgy is, hogy Horváth megtalálta saját, felismerhető jegyekkel bíró színházi formanyelvét, de ez veszélyes is lehet, mert a kísérleti színház így kényelmesedhet el, szabályai, fogásai megcsontosodhatnak és sablonossá válhatnak.
A Kalevalában ennek ténye még nem áll fenn, ami elsősorban a mozgás-anyagban végrehajtott, viszonylag merész újításoknak köszönhető. A darab erősségét a látványos, már-már cirkuszi akrobaták ügyességét megközelítő kontakt kompozíciók adják. Emelésekkel, súlykiegyenlí-tésekkel nehezített, szemet gyönyörködtető élőszobor csoportok alakulnak újra és újra a játéktérben. A dolog pikantériája, hogy a komoly fizikai koncentrációt igénylő pillanatokban a minden elismerést megérdemlő színészeknek még a beszédre is van erejük.
 |
A színpadkép egyébként letisztultan északi a Modem terében. Fehér falak, fehér balett padló és fehérre festett méretes farönkök adják a tiszta harmóniát, melyben az adott pillanatban (az első felvonás közepe felé) felhangzó, lesújtó fejszék csattogása a fájdalmas kontraszt. Nils Petter Molvaer zenéje tökéletes aláfestés, nem firtatom, miért éppen norvég zene a finn eposzhoz, hiszen a hangzásvilág nem zavaróan eltérő a skandináv zenét egy kalap alá vevő, közép-európai fülnek. A csizma-fürdőruha jelmez-összeállítás a népi motívumokra hajazó testfestéssel szintén érdekes. Bizarrnak tűnhet, mégis illeszkedik a darab miliőjébe.
A formailag és tartalmilag is többszörösen rétegzett új-Kalevala szöveg verses megvalósulásáért feltétlenül dicséret illeti -a színpadi szerzőként most debütáló- Szálinger Balázst, akinek verstani érzéke figyelemre méltó, versmértéke sehol nem döccen, csak helyenként
 |
gyötörnek - kevés rosszul eltalált szó hallatán- stiláris kételyek egy-egy feledhető, ám igen ritka pillanatban. Szálinger szövegében szépség az is, ahogyan a karjalai rúnók (dalok) hangzás-világához idomul, és nyelvi humora fűszere lesz a hűvös skandináv hangulatnak. A szöveg teljes átirat; az eredeti Kalevalából csupán a nevek és egy kiragadott, követhető cselekményszál fedezhető fel. A dramaturgiai struktúra váza eszerint Vejnemöjnen (Mucsi Zoltán) nősülési szándéka, melyre további rétegek rakódnak. Legmarkánsabb, ezek közül -formailag a darabból való színészi kibeszélésekkel megoldott- tudományos tájékoztatás, egész világunkat -és elsőként a sarkköröket- veszélyeztető globális felmelegedés ténye, az ember okozta szennyezések miatt. A Kalevalában oly hangsúlyos, ám más színben és szituációkban feltűnő állatfigurák itt arról zengnek sirámokat, miként pusztítja lassú halállal az emberi felelőtlenség fajukat. A jegesmedve bőrébe bújt Mercs János például pontos biológiai leírást ad a testében végbemenő változásokról, hozzá verbális attribútuma az -öklendezés szerű- üvöltés a megrázó kíséret. Tovább növelik a darab tartalmi szinteződését a Fejsze és a Kés
"pengeváltásai". Mészáros Tibor és Krisztik Csaba remekel a szerepben, markáns karaktert adva a tárgyaknak. Vati Tamás Napként konfrontálódik az őt felkereső Vejnemöjnennel. Mítoszi vitájuk az ember és a Nap felsőbbrendű-ségéről szól az előadás záró pillanataiban. A rendező és a szerző nyilván tetőpontnak szánta dialógjukat, de mintha nem maradt volna elég szufla Horváthban a fontos jelenet kidolgozására. Bár az egész kimerült társulat hosszas és nehéz munkával -a szó legszorosabb értelmében- felépített házának tetején ülő pökhendi Nap, és az ajtókat nyitogató Vejnemöjnen mozgatása nem rossz rendezői gondolat, mégsem tud ez az etap versenyre kelni az első felvonás költői érzékenységgel megkoreografált jeleneteivel. A második felvonás nagy része felesleges. A fém elemekből épülő ház munkálatai ideig-óráig lekötik a nézői figyelmet, de a fúrók zaja a szereplők kimerültségéből fakadó, lankadó koncentrációja leülteti a második részt. A történet vége is hamar kiderül. A feleségnek szánt lány anyja, Földeáki Nóra ismét átélten alakítja a korához képest jóval több élettapasztalattal bíró Louhi alakját. Csodálom a színésznő koreográfiában és rendezésben hívő, rendíthetetlen bizalmát; meggyőző játéka nélkül talán hiteltelenebb lenne az előadás. A produkció fényét egyébként olyan kortárs táncosok teljesítménye is emeli, mint a fegyelmezett játékú Blaskó Borbála, Túri Lajos vagy Barta Dóra.
Horváth Csabának sikerült egyéni hangvételű, sok értékkel rendelkező előadást kreálnia Kalevala-feldolgozásában. Azonban a kiállítótér nem lépett kapcsolatba az előadással, egyszerű, színházi térként működött.
