Először a siker egyik legfontosabb összetevőjéről: az előadáshoz felhasznált muzsika, Heiner Goebbels kortárs zeneszerző műve az egyik legizgalmasabb, amit táncszínpadon hallottam, kellőképpen drámai, sokszínű, bonyolult és eredeti ahhoz, hogy telitalálat legyen. Ascon de Nijs némiképp bizarr, de minimalista díszlete egy zongorából, nyolc-tíz türkiz színű, padlóig lelógó zsinórfüggönyből, a plafonról libegő, lilás nylonokból és egy vetített nyúlból áll. A zsinórok úgy osztják cellákra a teret, hogy a színpadtér mégis teljesen egységes, átlátható és átjárható marad. Roni Haver és Guy Weizman darabjában furcsa figurák bukkannak fel, egy megállás nélkül, fesztelenül csevegő és riszáló, vonzó konferanszié, aki bármikor lurexpólós versenytáncossá vagy görbe hátú, ijesztgető Nosferatuvá válhat, két sötét ruhás, fekete hajú táncosnő, akik, mintha Bernarda Alba házából szöktek volna (egyikük maga az ötletgazda, a másik pedig énekesnő is egyben), egy tökéletes balett táncosba oltott, hetyke bajszos trubadúr, és további két meglehetősen kihívó táncosnő, akik egy pillanatra a Szombat esti láz csillámzselés hangulatát és a divatbemutatók világát is belekeverik az előadásba.
A műfaji ugrándozások és a táncstílusok könnyed egymásra hajigálása ebben a darabban azt jelzi, bármit tud a társulat, de nem köteleződik el semmi mellett, inkább önreflexív módon játszik a stíluseszközökkel. Nyilvánvaló számomra, hogy a negyedét sem értem, ami zajlik a színpadon, és mégis elbűvöl az előadás, talán a könnyedsége, iróniája, újraírhatósága miatt. Néha az az érzésem, hogy nem látok mást, mint egy végeláthatatlan paródiát, melyben minden mozdulat idézőjelbe rakódik.
Ami a leginkább jellegzetes a darabban, az a flexibilis szerkezet, úgy tűnik, az alkotók nem a tökéletes koreográfia létrehozására hajtanak, hanem beépítik az alkotói folyamat állomásait is. Több jelenetnél is előfordul a variációk felvonultatása, a szereplők picit módosítva újrajátsszák a táncképleteket, akaratlagos hibákkal és változtatásokkal módosítva a jeleneteket. Leegyszerűsítetve ez ahhoz a hétköznapi jelenséghez hasonlítható, ahogy a képzeletünkben felbukkanó forgatókönyveket a valóban megtörtént életeseményeinkkel összevetve, egyszerűen nem tehetünk mást, mint hogy a fiktív és valós forgatókönyveket egyaránt az életünk részének tekintjük. A mellérendelő viszonyban egymás mellett sorakozó variációk felvonultatása work in progress-jelleget ad az előadásnak, mintha maga a próbafolyamat is része lenne a darabnak. Ezt a nyitott rendszert erősíti, hogy a szereplők szimbolikusan gyakran kiszállnak a darabból, kiülnek pihenni egy hátsó padra, átöltöznek, majd újra visszatérnek, de ezek a kiállások szintén szerves részei a darabnak.
