Újraúszás az árral

A Medence Csoport évek óta jelen van a Szigeten, az Octopoly-Upcycling idén először is a fesztiválnyitásra felépülő szélsárkány-installációval veteti észre magát a Múzeumi Negyed bejáratánál. Rögtön a bambuszsárkány mögött, a múzeumok ponyvakuckóinak ölelésében áll a Bélaműhely kis sátra, ahol az arra járók kipróbálhatják azokat a hangszereket, amelyeken a zenekar, Terebessy Tóbiás és a Medence Csoport tagjai a fesztivál alatt több délután is koncertet adnak.

A társulat egyedi hangszereken ? így jókora csavarkulcsokból összeállított xilofonon, papírdobozokba applikált filmtekercs-alumíniumdobozon, fellógatott locsolócsöveken, nagyobb fémipari hulladékokból, biciklialkatrészekből, ide a Szigetre alkalmazott uszadékfából kisebb-nagyobb beavatkozással elkészített hangszereken ? játszik.

A hangszerek látványából hinné az ember, hogy a zenekar tagjai már évtizedekkel korábban rétegnépszerűségre szert tett ipari zenét szólaltatnak meg. Annál is inkább, mert amikor a sátorban boldog-boldogtalan ütheti, fújhatja, pörgetheti az egyébként is ingerlően jópofa tárgyakat, akkor tényleg hasonló hangok szállnak fel, mint egy építkezésen. Amikor azonban az avatott zenészek szólaltatják meg ezeket, igazi hangszerekké válnak. Így a társulat munkájának akaratlanul is (bár azt hiszem, akarva is) része lesz az a fajta szemléletformálás, amit ezeknek a hangszerekké alakított tulajdonképpeni hulladékoknak a látványa generál: viszonylagossá válik az ismert és készen kapható tárgyak értéke, továbbá a hasznosság, használhatóság szerint új szemmel tudunk nézni a környezetünkre.

Amikor pedig megkezdődik a koncert, akkor az éppen ott tartózkodók, akik semmit sem tudnak a zenekarról és netán háttal állnak, miután odafordulnak, nem hisznek a szemüknek, hogy ez a teljesen rendes zene milyen holmikból szól. A ritmusalapok, amelyek önmagukban, vagy rájuk fókuszálva gyakran emlékeztetik az embert a természet erőire, valami jól átélhető elemi valóságosság érzetét keltve, ugyancsak sajátos olvasatot kínálnak, hogy ilyen hangszerek által éljük át ezt a természet-közeliségi élményt. A teljességében megszólaló zene ismerősnek sejlő motívumból építkező, finom, érzékeny játék. A zenekarnak most is élő a figyelme: reagálnak is az érkező ingerekre, mint ahogy táncszínházi előadásokban is szoktak (egyik legérdekesebb munkájuk az Origo című kortárs táncelőadás, amelyben Kántor Katával dolgoznak együtt), így amikor megszólal a közelben valamilyen zene, amely leginkább zavaró, úgy kezelik, hogy ráúsznak a ritmusára, majd maguk mögött hagyják, amint lehet.