Unalmas gyerekrablás - VÁLTSÁGDÍJ

Egyéb

Nincs állandó játszóhelyük, vándormadárként élnek, a színpadkép sosem rögzült, mindig a helyhez igazodó. Ez a rugalmasság jellemzi a folyton változó társulatot is, brigádtag mindenki, aki valaha játszott benne. Ezúttal az Új Színház Bubik István Stúdiószínházában tartott négy előadást követően a Millenárisra viszik tovább a Neptun Brigád és az Új Színház közös produkcióját.
Ficzere Béla, Gáspár Anna és Tóth Ildikó

Darabválasztásuk sem a szokásos: kevésbé ismert, de szövevényes kapcsolatokat firtató, gyakran elidegenedett, szorongó világot ábrázoló művekhez nyúlnak, előszeretettel spanyol szerzőkhöz, köztük immár harmadszor Jordí Galceranhoz. A Dakota és a Grönholm-módszer után most a Váltságdíj magyarországi bemutatója is az ő nevükhöz fűződik. A Neptun Brigád megalapítója, atyja, rendezője Baksa Imre. Hitvallása: ?kihozni a színházat hétköznapi tereinkbe, az emberek közé?, sokat sejtet a térrendezésről. Minden előadásán felkészülhet rá a néző, hogy térben vagy tettleg is részévé válik az előadásnak, bevonódik, behúzzák a cselekménybe. Amikor ez egy krimiben történik, az élmény izgalmas, sőt, rémisztő is lehet. Ezzel a várakozással ültem be a nézőtérre. Meg azzal a kíváncsisággal, hogy a csontig lerágott gyermekrablás-koncot miként tudja szerző, rendező, színész újszerűvé és színházivá varázsolni. Nos, elmondom: sehogy. Az előadás alatt és után kérdések tucatjai doboltak bennem. Íme néhány: ma, amikor átlag ötpercenként készül a világ legprofibb filmgyártó gépezetében egy-egy ilyen témájú, izgalmas, fordulatos film, mi az ördögnek viszi valaki színpadra is ugyanazt, ahol nyilvánvalóan jóval kevesebb eszköze van a látványos megvalósításra, főként, ha semmi, de semmi nem jut róla eszébe, nincs benne egy árva újszerű csavar, ötlet, a világon semmi eredeti. Mi a csudának akarja ezt valaki színre vinni, ha már mégis megírták? Miért ambicionálja valaki, hogy megrendezze, hogy energiát fektessen bele, hogy emberekkel pénzt költessen a jegyekre?

 Tóth Ildikó, Kövesdi László, Fodor Annamária és Ficzere Béla
Hogy értsék: elrabolják egy átlagnő hároméves átlaggyerekét, nem kérnek váltságdíjat, képét felteszik a netre, ágyába beraknak egy bombát, az órát 30 percre időzítik, utána felrobbantják, illetve mégsem, csak számítógépes trükk, anya összeomlik, gyerek a rendőrség portáján áll. Ennyi. Komolyan ennyi, semmi több. Ennél kevesebb: adva van ehhez egy háromfős rendőrségi osztály, akik úgy állnak az esethez, mintha a Lindbergh-bébi elrablásáról lenne szó, na nem az energiát tekintve, hanem a döbbenetet, hogy ilyen megtörténhet. Három amatőr, akik mintha életükben nem hallottak volna gyerekrablásról, internetről, számítógépről, hackerekről, mindenre rácsodálkoznak, és azon kívül, hogy tördelik a kezüket, mást nemigen tesznek. Ja, María, a nyomozó - maga is anya lévén - még megtörtebben tördeli a kezét és a robbanást követően sírógörcsben tör ki.
Kövesdi László

Rácsodálkoznak, ha megcsendül a telefon, pszichológusért kiáltanak a megtört anya mellé (nem jön), ötletelnek szektákról, arab terroristákról, pedofilokról, horror, komolyan. A nézőket nem vonják be, max bámulnak rájuk közel két órán át, mert a publikum feje fölött van valahol a komputer virtuális képernyője, amit meredten néznek. A színpadon egy kábelből font női torzóból kábelkígyók szövik be az íróasztalt és a szobát, meg nem mondom, miért, semmi funkciója, szimbolikus tartalma nincs ugyanis (díszlet: Ondrashek Péter). Hagyományaikat megtörve a nézőteret, a nézőket sem vonják be. Félelemnek, szorongásnak, aggódásnak a nyomát sem kelti fel sem a darab, sem az előadás, az ember hitetlenkedő kuncogásával küzd végig, fejét rázza értetlenül és kezét tördeli, hogy mivel érdemelte mindezt. Miért nem jár neki egy igazán friss, lélekkel, tartalommal megtöltött helyzet, konfliktus, ötlet, valóságosság, megírt szerepek, jó dramaturgia, fordulat, meglepetés, színészi játék. Sokat nincs mit eljátszani, az egyetlen karakterhez hasonlító szerep az anyáé, így Fodor Annamária alakítása a legjobb, legalább leír egy érzelmi skálát a döbbenettől az apátián, bugyutaságon át a kiszakadó bánatig. És ezzel sajnos vége: A többieknek nincs egyetlen hiteles hangjuk, mozdulatuk, a telefonba sztentori hangon beleüvöltő, handabandázó rendőrök (Kövesdi László és Ficzere Béla - Neptun Brigád) és a tehetetlenkedő, ám összeomlásra hajlamos nyomozó játéka is hiteltelen marad (Tóth Ildikó.) Ez utóbbit azért fájlalom különösen, mert végtelenül szerettem korábbi alakításait a színpadon és a filmvásznon. Marad még egy szokásos klisékkel (rágó, dekoltázs, harsány szexi cucc) teleaggatott informatikus csaj (jelmez: Balla Ildikó), a külsőségekhez méltó harsány alakítással (Gáspár Anna - Neptun Brigád). Baksa Imre részéről az egész azért is meglepő, mert korábban, ha nem is mindig választotta a világirodalom legkatartikusabb darabjait, de rendezései legalább színészközpontúak voltak. Nos, ezek nem szerepek, és sajnos ezek nem hiteles alakítások.
?Attól a naptól kezdve az anya hajnalban kel, minden zajra felriad, arra is, amit nem is hall, a gyerek szobájába rohan, hogy lássa, ott van-e még. Attól a naptól kezdve az anyának nincs egy nyugodt perce, és nem is lesz soha többé, mert a gonosz megtanított neki valamit: a félelmet." Ez a záróüzenet. Ha legalább ez a gondolat megtestesült volna a színpadon, akkor valami történt volna. De nem történt semmi, csak eltelt az életünkből két óra.