Pejó Róbert filmjei közül a hazai közönség igazán csak a 2004-es, kifejezetten figyelemreméltó és több szempontból rendkívüli Dallas Pashamendét ismeri. Pejó most a lehető legtávolabbra merészkedett a Dallasban megjelenő szemétdombi cigánytelep világától: a Látogatásban felbukkanó holmik - a nyaraló, a ruhák, a borok, a bútorok - értéke nagyjából kétszázszorosa a telepnek, mindenestül. A Látogatás maradandósága és hatásossága ellenben aligha mérhető össze a Dallaséval.
A Thomas Glavinic regényéből készült, mind kivitelezésében, mind történetében legfeljebb középszerű forgatókönyv mindenkinek ismerős: egy százszor látott szituáció újramesélése. Két pár víkendezik egy félreeső házban, épp ott, ahol eltűnt az egyik szomszéd három gyereke. Ahogy telik az idő, úgy válik egyre valószínűbbé, hogy a négy barát között van a gyilkos is - a feszültség meg egyre nő.
A Látogatás folyamatos párkapcsolati kételyei mellett (az egyik pár nőtagja ugyanis régebben a másik férfitagjával járt) ez még inkább igaz kellene, hogy legyen. A filmben azonban mindennek nyoma sincs - ez egy suspense feszültség nélkül; egyedül Gryllus Dorka képes néha valami jelét adni a fenti lelkiállapotok némelyikének, de az általános közöny elfedi ezt a keveset is. A Látogatásban Grylluson kívül senki nem reagál senkire és semmire: akkor sem, ha a férj bevallja feleségének, hogy pár napja egy kuplejárban járt (erre egy kacaj a válasz), és akkor sem, ha az egyik férfi konkrétan gyilkossággal vádolja meg legjobb barátját (erre meg fél perc emelt hangú méltatlankodás a felelet, olyan mondatokkal, mint hogy "És még azt hittem, hogy te vagy a legjobb barátom!"). De nem csak a jellemek találkoztatása hiányzik, hanem maguk a jellemek is, ami különösen kínos úgy, hogy a film első fele úgynevezett karakterfestéssel telik - ám mivel a szereplőknek nincs igazi élete, múltja és személyisége, ezek a krimi vagy thriller szempontjából jelentéktelen jelenetek sem lehetnek másmilyenek, mint felszínesek. Jellemző, hogy mikor épp nincs mit csinálnia, Gryllus egyszer csak kötögetni kezd, mint valami rajzfilmfigura - mintha Pejó félne az ürességtől, mintha nem tudná nagyon jól, hogy annak is mekkora feszültségteremtő ereje lehet.
Igaz ami igaz, a színészek megítélését jelentősen torzítja a kritikán aluli, még a szájmozgással sem mindig összhangban lévő szinkron (Pejó a szintén németül forgató Grylluson és pár mellékszereplőn kívül németajkú színészekkel forgatott), amely leginkább egy egy éjszaka alatt magyarított szappanopera nívójával ér fel. Mindezt súlyosbítja, hogy még a tizenkettő egy tucat sztori végkifejlete is meglehetősen nyilvánvaló, az egyes cselekmények sem mind hitelesek, nem mind mögött van megfelelő motiváció, és így a befejezés után is maradnak fekete lyukak a történetben. Mintha a többi nem lett volna elég.
