Under construction - MI VIDA - MENNY ÉS POKOL

Talán egy kicsit túlbeszélt alcímet választott a MUSAC gyűjteményét bemutató anyag, de tartalmában állja a kihívást. A tárlat nem egyszerűen kortárs műveket állít egymás mellé, hanem a XXI. század művészetén keresztül szemléli a jelent. És tekintve, hogy mindössze kilenc évről van szó, a háttér folyamatai még nem egészen tisztázottak, akár a táblát is ki lehetne tenni: az építkezés folyik. Hatások, irányzatok, műfaji változatok helyett az itt-és-most nyílik meg, az életünk. A kurátorok, Agustín Pérez Rubio és Petrányi Zsolt érzésekre, hangulatokra, érzéki benyomásokra építette föl a kiállítást, nem a művészet belső törvényszerűségei mentén, és ettől az egész rendkívül jól működik. Még a hagyományos kereteket is megbontották, mert a tárlat már a kiállítótér előtt, az aulában megkezdődik egy véradó-installációval - nincs megérkezés, nincs átmenet. A kiállítótér bejárata fölött az egyetlen magyar munka, Benczúr Emese szöveges tablója villog dantei gesztussal, jelezve, hogy a belépés koncentrációt, de kalandot is ígér.

A fenyegetés igaznak bizonyul, mindjárt az ajtó mögött egy új világba kerülünk. Pipilotti Rist installációja szó szerint padlóra küldi a nézőt: puha szőlőlevél-szivacsokra kell feküdnie, hogy élvezhesse a mennyezetre vetített videót, láthassa a fölötte ugráló meztelen lányokat, a kaleidoszkóp-szerűen megnyíló, folyamatosan kitárulkozó paradicsomi tájat, részese legyen a mennyei élménynek. A teremből kétoldalt további sötét folyosók nyílnak, még maradunk egy kicsit az ösztönöknél. A japán Tabaimo digitális animációján egy tetovált test díszei kelnek életre, lassan, levelenként hullik le a sosem öregedő bőrről az elfonnyadt tetovált virág. A dán Jesper Just videóján egy apa táncolja el fiának a soha ki nem mutatott szeretetet, a dél-afrikai Candice Breitz ezzel párhuzamosan hollywoodi sztárok anya-szerepeiből kavar médiamixet.

Beljebb indulva kivilágosodik a tér, az ösztönöktől a szociális ingerek felé közeledünk. Az időt egy ritmikusan felemelkedő, majd nagy csattanással lezuhanó hagyományos női burka mozgása tagolja, Joana Vasconcelos munkája. Körülötte Abigail Lazkoz némán ordító, transzparensekkel vonuló fekete-fehér figurái töltik be a falakat, ugyanazt az elfojtás-kitörés-büntetés folyamatot artikulálják, mint a zuhanó burka. Az ausztrál Tracey Moffat áldokumentarista képsora a női sors mindennapi borzalmaiból ad ízelítőt, Enrique Marty a családon belüli bűnöket és vágyakat dolgozza fel. Innen a szex, az erotika tájaira tévedünk, aminek leghatásosabb darabja Marina Abramovic balkáni erotikus eposza, a szex és a földművelés hagyományos kapcsolatait feltáró videósorozat. Mellette női sorsok rajzolódnak ki Carmela García gyönyörűséges, meditatív fotóin és az iráni Shirin Neshat filmes vádiratán.

Legbelül, a Műcsarnok apszisában már a pokol tornácán járunk. Itt minden lépésre figyelni kell. A termet majdnem teljesen betölti a svájci Thomas Hirschhorn háborús övezetekből épült terepasztala. Kicsi fehér békefenntartó járművek gyakorlatoznak a kiégett, elpusztult, szétlőtt tájakon. Nehéz szabadulni az élménytől, a terepen kanyargó keskeny utca is dimbes-dombos, a néző lelassul, keresi a kiutat, de újabb aknamezőre téved, az út mentén a békéről írt könyvek lógnak összetákolt akasztófákról. Kétoldalt a falakat szociofotókat idéző képsorok töltik be, Luc Delahaye kabuli felvételei, a dél-afrikai cukornád-ültetvények munkásainak heroikus portréi és a boszniai tömegsírokat feltáró fotósorozat.

Innen már nem lehet továbbmenni. A mennytől a pokolig tartó út azonban a kiállításon praktikusan visszafelé is vezet, és fordítva végigjárni a végállapottól a szociális konfliktusokon, a család, az erőszak, a nemiség, majd ismét a vágyak birodalmán - ez a tárlat talán legkülönösebb tapasztalata. Mint egy fordítva befűzött életfilm, ami még nem lezárt folyamatokat kívülről is tud nézni.