Kőszövésnek nevezi a vastag viaszosvásznakon megjelenő kompozíciókat. A halványan megdolgozott alapra frottázs technikával felvitt, fotóval rögzített motívumok Sárváry kedvelt geometrikus mintáit írják át egy térbe forduló, titokzatos részleteket felvillantó képnyelvre.
Hatalmas tojásformák, négyzetek, téglányok rajzolódnak ki az egymásba fonódó, széles szalagokból, néhol megszakad a fonat, másutt folytatódik, töredezettsége életet visz a kemény felületbe. Mintha organikus szálakból szövődne ez az építőanyag, amely még hordozza lágyságát, de mire formát ölt, már kemény kőnek láttatja magát. Pedig él: tojás, macska, ház alakját rajzolja ki ez a furcsa, megkövült fonat, eleven lényeket dermeszt magába, varázsol kővé. Ebben a megszilárdulásban a macska is inkább ház formájú, a tojás meg mintha az univerzum néma temetője lenne. Az egyik kőtojás fonatában a hiány egy G-betűt formál, talán Isten nevének kezdőbetűjét, vagy a geometriáét, a gnózisét, a másikéban valami régi kapocs üres helyét jelzi. Ablak nyílik egy négyzetes kőfonaton, de nem lehet követni, melyik elem milyen szögben áll, mert észrevétlenül átfordulnak a síkok, mint M. C. Escher zseniális grafikáin, a tér irányai összekuszálódnak.
Tomar kolostora, ahol a templomos rend szétverése után a megmaradt lovagok Krisztus Lovagrend néven szerveződtek újra, különleges tengeri növényeket imitáló, gazdag ornamentikájával nem csupán lenyűgöző látványt kínál; annál jóval többet. Szellemisége az akkor még ismeretlen óceán titkait és a Keletről hozott ősi bölcsesség megőrzött foszlányait komponálja titkosírásra emlékeztető jelrendszerbe. Sárváry Katalin az egymásba fonódó indákat, növényi és geometrikus minták egymásba fonódó kötegeit dolgozza át szikárabb, maibb, kétségtelenül reménytelenebb, modern jelekké.
Húsvét után egy nappal vagyunk. A terem közepén egy terített asztalon különböző méretű madártojások festésén ismétlődnek meg a kőszövéses minták, de közéjük keverednek a megszokott madár, virág és más motívumok is. Más-nap, nyomja meg a hangsúlyt a kiállítás címében Sárváry, másnap vagyunk, lejárt kedélyállapotú tojások, kiszáradt mézeskalács nyuszik között - utóbbiak az asztal másik tálján zsúfolódnak egymás nyakán. Középütt pedig egyetlen hatalmas tojás, kőből vagy struccból, nem tudom, de az biztos, hogy az élet jelképe a giccsbe fordult ünnepi kellékek között, a feltámadás, a folytatás ígérete. Ironikus, mégis méltóságos gesztus a vásznak között, felszabadítja a kőszövött képek között elnehezült gondolatot.
